Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

ORSZÁGÚTI KÖZLEKEDÉS A vízi közlekedés mellett kisebb mértékben a szárazföldi szállítás, szekerezés is mindig virágzott. A só- és borszállítás jelentős részben tengelyen is történt. Legfőbb útvonalak voltak a budai út, a Baranya felé irányuló középkori kálizút, későbbi nevén sósút, amely lényegében még a római nyomvonalat követte. Szekereseink, kofáink a XIX. század első felében jól ismerték a kalorina néven emlegetett horvátországi Karolina utat is. Az utak általában gondozatlanok voltak, tele kátyúkkal. A kerék olykor agyig lesüllyed, ezért hosszú útra hévér, vagyis különleges emelő szerkezet nélkül nem indultak el. Ezzel emelték meg a kerekeket, miközben derekasan csördítöttek a lovak közé. Ezek a kocsin nagyot rántottak, és mehettek tovább. A hatalmas, erősen megvasalt kocsik elé szükség szerint 5—6 lovat is fogtak. Több fajtájuk volt. A német Landkutsche, neve szegedi ajkakon lantkocsi, erős féderrel járó, legújabban gumikerekekkel ellátott kocsi. Más neve stráfkocsi. Alvázára a borfa és trógerfa segítségével szorosan egymás mellé helyezett deszkapallók kerülnek, amelyeknek keretét a szegélyfa néven emlegetett gerendaszerű lécek alkotják. Ezekbe megfelelő távolságban az átvetőkötelek lekötésére vaskarikák vannak erősítve. A forma német, helyesebben osztrák eredetű. Városunkban hamar fölbukkan. Az 1746. évi tanácsi jegyzőkönyvben olvassuk: Rupprecht Land kocsis. „Nincs se tél, se nyár — írja Vedres István

43 — melyen itt Szegeden feles szekereseket az útba nem találna az ember. Jönnek, mennek, föl s alá magyar, rác, tót, oláh, sváb és még a német úgynevezett landkocsisok is szüntelenül." A stájerkocsi ekhós, azaz födeles, de nem fédères kocsi volt. Ez alkalmi használatban a radnai búcsújárás idején századunkat is megérte. Ez esetben a födélvázat parasztkocsira erősítették. Nagyfuvarosainknak 48 előtt — fölesküdt szegedi polgárok lévén — a főbíró nagypecsétes útlevelet adott, amelyben elősorolta Városunk, néhai boldog emlékezetű Királyaink által hajdan engedett minden jogait. Ezért fölkérte minden méltóság, kar, hivatal és rendben levőket, hogy a nevezett polgárt minden „fizetésektől szabadon, biztosan és békességesen utazni, visszatérni, általmenni és mulatni engedni és engedtetni ne terheltessenek." Tömörkény idéz egy névreszóló útlevelet is: „Kazi Mihály i?(ómai) C(atholicus) 35 esztendős, feleséges, szőke hajú, kék szemű, középtermetű, tiszta képű, utazik különféle helyekre, hat ökreivel fuvarba, vagy maga, vagy cselédje, tulajdon hol három, hol négy lovain."^ Tömörkény még azt is megjegyzi, hogy a mulatni szó itt nem mulatást, hanem időmúlást jelentett. Azon időét, melyet el hagy múlni az ember, anélkül, hogy alatta is haladna, vagyis amikor pihentet. Engedték is mulatni őket, mert ahol szekereseink megállottak, költöttek. A fogadósok főként a fuvarosokból éltek. Akárhányszor be sem fért a fogadók udvarába a sok kocsi meg szekér. Volt azonban az út túlsó oldalán egy nagy körül43 Vedres I., Hajókázható csatorna. 39. 44 Munkák és napok. 204. 24