Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A hajóhíd, fahíd nagyjából a mostani közúti híd vonalában, a hajdani palánki kompjárás helyén 1883-ig állott fönt. Szükség esetén fölnyitották, hogy a vontatással közlekedő hajók zavartalanul haladjanak át. Ez volt a hídnyitás, amelyért bizonyos összeget kellett fizetni. 1855-ben 2228 hajó számára nyitották meg. Ebből a sóhajok rakománya 520 ezer mázsa volt.

36 Télire szétbontották. A tavaszi jégzajlások után állították össze és helyezték ismét üzembe. Ez is supermunka : hídkötés, hídbekötés volt a neve. A régi fahídnak elzárható feljárata volt a hídkapu. Feltűnő helyén hármas tagozódása tilalomtábla, amelyet Joó Ferenc, a jeles szegedi festő alkotott.

37 Az első kép azt ábrázolta, hogy egy kislajbis, bőszájú inges, gatyás parasztember hosszú bottal a kezében, vörös pipából füstöt eregetve, lépett a hídra. Odavolt írva melléje: tilos a dohányzás. Alatta a második képen ugyanolyan parasztember kocsin ülve, a futó lovak közé vág. Aláírás: tilos a sebes hajtás. A harmadik, legalsó képen az ábrázolt embert deresen egy nagybajuszú, kékdolmányos, tarkazsinóros hajdú mogyorópálcával verte. Itt már nem volt szöveg, de az írástudatlan ember is megértette belőle, hogy a hídon való dohányzásért, sebes hajtásért büntetés jár. A kép sajnos, nem maradt ránk. Amikor teljesen beállott, vagyis befagyott a Tisza, akkorra már fölszedték a fahidat, megszűnt a kompjárás. A két part között jégen közlekedtek. A biztonság érdekében elkezdődött a jég vastagítása, a jégnevelés. A kompoknak hiába vágták volna ki az útját, a víz hamarosan újra befagyott volna. A forgalom nem állhatott meg, tehát a jeget kellett vastagabbá tenni, nevelni. Ez úgy történt, hogy a kocsik számára kijelölt út mentén lyukakat vágtak. Innen lapáttal, cserpákkal vizet merítettek és egyenletesen hizlalni kezdték a jeget. A révészek szalmacsóvával jelölték ki azt az irányt, ahol a kocsik biztonságosan közlekedhettek. A megvastagított jeget beszórták homokkal, szalmával is, hogy annál erősebb legyen. Utána újra vízzel öntözték. Az út a végén a legsúlyosabb terhet is elbírta, tavasszal pedig nehéz volt szétvágni. Gyalogosok, főleg nádvágók, halászok a jégpatkó segítségével közlekedtek. Ez kengyel alakú, a csizma lágyékára köthető vaseszköz volt, amelynek alján az elcsúszás megakadályozására négy vasköröm is volt. Nádvágók, halászok kötötték föl, amikor jégen dolgoztak. A járást a gusztony, güsztöny is megkönnyítette. Ez szöges végű bot, mellyel a gyerekek a két lábuk közé döfködve hajtották magukat a jégen. Lábukon laposra csiszolt lólábszárból készített korcsolya, korcsilya, csontkorcsolya volt.

38 Nekivágtak, nekivágnak gyalogosak is a Tisza jegének. Hiába a tilalom, hiába a szerencsétlenségek emlékezete. „A jégen szeretnek járni az emberek — írja Tömörkény

39 — abban az időben, amikor hídvámot kellett minden emberfiának fizetni — a négykrajcárokat is meg lehet takarítani. De nem tisztán azért, mert visszafelé is csak erre járnak, pedig visszafelé jövet már a híd is ingyenben volna, úgy-e bizony. De a jégben megvan az a különösség, hogy nincsen mindig, ennélfogva igen kedvelik fiatalok és vének egyaránt... A parti ember, mikor hídnak kezdi használni a jeget, azért nem megy vaktában neki. Mert ez nem olyan egy darabból összeállott jég, hanem úgy foltozódik egymáshoz, ahogy a jegek fölülről úszkálnak. No itt van egy darab a Berettyóból. Amaz a Körösből való. Ez a vastag, barna, bizonyosan marosi. Emez a széles, nagy lapos meg bizonyosan ennek a lusta Tiszának a téli termése. No most már mindezeket szépen ki kell tanulni, hogy melyik az erősebb, melyik a biztosabb. így válik a próbálgatok nyomán az út kanyargóvá." Reizner-III, 515. Beck P., A régi szegedi cégérekről. SzN. 1905, 266. sz. Rónasági csodák. 200. Hajnali sötétben. 175. 22