Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A ráérős vízimolnárok ezermesterek voltak. Nemcsak a malomfaragáshoz értettek, hanem hangszereiket is maguk készítették. Ezek közül a citeráról és bordudáról más Összefüggésben emlékezünk meg. A tiszai életre annyire jellemző víziduda mintegy másfél méter hosszú, 5—15 cmig szélesedő átmérőjű, fűzfaháncssal vagy dróttal összeszorított fűzfaágból készített kezdetleges, síptalan hangszer volt. A molnárok vagy maguk készítették, vagy tutajos románoktól kukoricalisztért cserélték. Esténként a duda szélesebb végét a víz tükrére tartva, nagyokat fújtak bele: kellemetlenül sikongó hangja a víz fölött meszszire elhallatszott. „Lehet — írja Tömörkény

13 — ez a víziduda afféle ellenőrző óra lehetett régi kiadásban. A molnárlegény így tudatta a parton belül lakó gazdával, hogy nem a vízparti csárdában mulatja az időt, hanem fent van a malmon. Mert meg lehetett ismerni valamennyinek a szavát külön-külön, amiként ma a gyárkémény gőzdudáját meg lehet ismerni, hogy melyik, mikor bődül." * A szegedi vízimalmok

14 a múlt század második felében kizárólag vasmacska segítségével horgonyoztak a Tiszában. Előtte azonban gugorával kötötték ki őket, de ezeket a hatóság tiltja. 1822. Minthogy... az első Malom pedig minden Révekben kötélen a partra ki-kötve, vagy tulajdonképpen szólván gugorán tartódott, arra a végre, hogy a jövő s menő vízenjáróknak a Malmot be eresztve elegendő utat adhasson: a mostani Fölséges Rendelés szerint pedig a gugorás malmok eltiltattak... A malom helyének a vízállás ingadozásai miatt való megváltoztatását macskázás néven emlegették molnárjaink. Ilyenkor — írja Juhász — a molnárok egy külön, erre a célra épített macskaszödő csónyikba ültek, amely egyfából kivájt, hatalmas, 6—8 m hosszú csónak volt. A farát nem faragták ki, ezért topafarú jelzővel is emlegették. A molnárok a macskázásnál segítettek egymásnak. Négyen-öten is csinálták egyszerre, mert nehéz munka volt. A csónakkal ügyesen odafaroltak a malom tartólánca alá. Itt egyikük egy vastag dorongot dugott bele a láncszembe, és nekifeszítette a csónak tompa végének, a másik ember meg a következő láncszembe dugta a dorongot. Ez így haladt addig, amíg a vasmacska föl nem szakadt a folyó fenekéről. Ezután ott vetették ki újból, ahol a hely legalkalmasabbnak bizonyult. Minthogy sűrűn kellett macskázni, a csónak mindig ott ringott a malom mellett a vízen. Rajta kívül a part felőli oldalon még egy-két kijáró csónyik is oda volt a malomhoz kötve. Ezeket is egyfából faragták, de kisebbek voltak, mint a macskaszödők. Az őrnivaló gabonát legtöbbször a gazda vitte a partra, és hangosan beszólt a molnárnak : gyek kend ki a darabért! Ez csónakra ült, és átvette a darabot. A neve onnan van, hogy a gabona nem volt tele zsákkal, mert őrlés után a liszt úgyis megtöltötte. A molnár megmérte és beírta a malomkönyvbe. Miután nehézkesen mozgott, és különösen ősszel, amikor elhalmozták munkával, alig akart új darabért kimenni. Innen az a máig élő szegedi szólás arra, aki nehezen akar valamit tudomásulvenni : nagyot hall, mint ősszel a mónár. Voltak azonban olyanok is, akik az Őrölnivaló fuvarozására vállalkoztak. Ezeknek csúvár volt a nevük. Kovács János visszaemlékezései szerint a szállítás valamikor kétkerekű kordén történt, amelyet szamár húzott. Már fejlettebb volt a lovaskocsin való szállítás. Vagy egyes vízimolnárok fogadtak erre a célra kocsisembereket, vagy fuvarosok önállóan vállalkoztak, csúvárkodtak: csöngős kocsijukkal jelentgették magukat a Város, olykor Tápé utcáin. 13 Tömörkény L, Hajnali ködben. 196. 14 A következőkben majdnem egészében Kovács János és Juhász Antal vizsgálataira támaszkodtunk. A magunk adalékai itt nem jelentősek. 210