Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
A malomgazdák foglalkozásbeli megoszlását 1828-ból Juhász közli: 7 kereskedő', 3 molnár, 3 csizmadia, 2 asztalos, 2 szűrszabó, 2 fazekas, 2 halász, 1 ács, 1 tímár, 1 szűcs, 1 super. Összesen 25. A statisztikából világosan kitűnik, hogy a vízimalmot jómódú emberek pénzbefektetésnek is tekintették. A vízimalmokat természetesen örökölni is lehetett. Előfordult, hogy egy malmot nyolc örökös között osztottak föl, akik a maguk részével szabadon rendelkeztek, és idegennek, azaz nem családbelinek is eladhatták. Juhász Antal idézi özvegy Bódi Mihálynénak 1829-ben írt végrendeletét: A Tiszán lévő Vízi Malomból mostanában gyermekeim egy-egy köblös részt, hatan 6 köblös részt kapnak, a többi két köblöst holtom napjáig megtartom a magam élelmére, holtom után pedig az egyik köblös légyen György fiamé magáé, a másik gyermekeim közt hat egyforma részre osztódjon fel. Mindig sokat vitatott kérdés volt a tiszai malomhely hatósági kijelölése. Ez a malombíró dolga volt. A malmok horgonyzó helyének neve malomré. „Egy-egy révben — írja Juhász — több malom volt aszerint, hogy milyen széles volt a Tisza és mennyi helyet kellett szabadon hagyni a hajózás számára. Az első malomnak tőkésmalom, tőkemalom volt a neve. Ennek a gazdájáról nyerte elnevezését az egész malomrév. A tőkemalom után állottak a lógósmalmok.," 1801-ben Szilber János és Zombory Pál tanácsbeliek, továbbá Vékes Ferenc malombíró a felsővárosi malmosgazdákkal egyetértésben, a réveket egymástól 300 lépésnyire, azaz 150 ölnyire jelölték ki. A mérést „a nagy Rhétűl, a Fölső Városi Lakatosok Banatusi Házátúl" kezdték. Innen 300 lépést kimérve jelölték ki az első rév helyét, amelyet a tőkés malom gazdájáról KŐrösy Mihály révének neveztek. A második rév Török Jánosné, a harmadik Adók Józsefé volt ugyanilyen távolságra. Adók révétől 150 lépésnyire találták Cseh József malmát, „mint negyedik Rhében levő tőkés malmot." Mivel ez akadályára volt Adók révének, helyét az elozo révtől 300 lépésnyire tették át, megparancsolva Boros Jakab molnárnak, hogy a malmot minél clobb vontassa a kijelölt helyre. Egy bizottság 1805-ben elrendeli, hogy „a hajóknak bátorságos menetelére 12 öl a parttól a Tiszában minden malomrévnél szabadon hagyatik. Az Alsóvárosban is minden vízimalom révénél nagy vízkor 12 ölet, kis vízkor 8 ölet kell szabadon hagyni." A malomrévekhez a tiszatöltésről lejárók vezettek, amelyeken az őrölni való búzát egészen a vízpartig kocsin levihették. Ezeknek a nép ajkán mónárjáró volt a neve. Legtöbbjüknek nyoma máig észrevehető, rendeltetését azonban már nem tudják. A szegedi tiszaparton Kovács János szerint 9 öt molnárjáró volt. Egy a Maros torkolata alatt, a Sárgán, a tápaiak részére. A második a Molnár utca torkolatánál. A harmadik a régi Makai utca előtt, a sóházaknál. A negyedik Alsóvároson a Boszorkányszigeten fölül. Az ötödik a röszkei parton. Alacsony vízállás idején a felsővárosi malmok a Maroson őröltek, az alsóvárosiak pedig átmentek a bánáti oldalra. A malomgazdák a molnárokat legszívesebben a faragók közül fogadták, mert ezek értettek a malomépítéshez, de a javításhoz is. A gazdák már csak akkor adták el vízimalmaikat a molnárjaiknak, amikor a gőzmalom hódításával, jövedelmezőségével nem versenyezhettek. így érthető, hogy a vízimalom haldokló évtizedeiben a molnárok már egyúttal gazdák is voltak. A vízimolnárok kötelességeit az 1771-ből való esküminta (iuramentum molitorum) szabályozza, amelynek több változata van. Kéziratból 10 közöljük a következőt : 9 Kovács J., Szegedi emlékek 116. Kálmány I, 124. 10 Tápay-Szabó László anyaggyűjtéséből. 208
