Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

„Makkban kettészakadt tajtékpipának — írja

173 a szemtanú Tömörkény — a reparáló orvosa volt a pipacínező. Mestersége tudománnyal járt, mert a kettészakadt alkalmas pipákat egyberagasztani tetszetősen kellett. El lehet mondani, hogy az olvasztott cin szép tulipánformákban, meg eperfalevél alakjában futott szét a tajték faragott oldalain. A cínezés ilyképp némely hozzáértők kezében odafajult, hogy érdemes volt előbb makkban kettétörni az új pipát, csakhogy azután a kezük nyoma rajtuk lehessen és a cinbe öntések oly szép, szironyosra cifrázott ágban kanyarodjanak a pipa körül, mint amilyen szép csókalábakat és egyéb virágokat tud vetni a rendben leterített karikásostor. Azonban Kotogány György óta nem érti ezt sem senki." A pipacínezés nyilván a hajdan virágzó ónozó mesterségnek volt egyik ága. Idegen eredetű a csibuk, másként csibak, tanyai nevén csibakpipa. Itt is volt cserépcsibuk, tajtékcsibuk. Csibukolni azonban inkább polgáremberek szoktak. A pipának számos megnevezett része van. Annak a résznek, alsó görbületnek, amelybe a szárat beledugják, pipanyak, fölálló részének pipamakk, fémből készült födelének pipakupak, röviden kupak a neve. Tömörkény írja, hogy „tévedés volna azt hinni, hogy minden pipára tettek kupakot. Jaj jaj, dehogy. Ilyent valahogy el ne képzeljünk kedveseim, mert kinevet bennünket ez az egy-két még itthon maradt öreg. Nem, nem bizony. Legényféle nép elmaradhatott bízvást kupakatlan pipával is. A kupak az embernek jár, s amikor a legény házasulóban volt, akkor vitték a pipáját a tiszteletreméltó Kotogány Györgyhöz, hogy véssen rá kupakot, egyenesszárú, kemény magyarosállású ezüstből, mert a hajlított puha meggyfaszárat abban az időben leginkább a juhászok szerették csak — mivel hogy az áprorodott juhtúró ellenében rájuk is fért némi illatosítás — de a hajlított szárhoz nem viseltek magyaros kalpagkupakot, mert ez nem illett volna, és a tisztességet bizonyos dolgokban be kell tartani. Nem is tehették ennélfogva, hogy hajlított szárhoz magyar kupakot viseljenek, mert a törvény törvény".

174 * A hagyományosnak számító, de múlóban levő pipálás mellett a szivarozás csak az utolsó jó száz év alatt jutott el férfinépünkhöz, hogy a pipát — a még később általánossá vált cigarettával — szinte teljesen kiszorítsa. A szivar még a századfordulón is a mód jele volt, amelyet a parasztvilágban csak legények, katonák engedtek meg maguknak. Meglett emberek csak ünnepen gyújtottak rá. Öregek emlékeznek a gubaszivar (cuba), más, Tömörkény Istvántól följegyzett nevén vekölleszivar (Wekerle Sándor politikus után), az olcsó rövidszivar, a silány finánclábszár, félnépi nevén suszterhavanna, az erős verzséna (virginia), továbbá a portarigó (portorico) elnevezésekre. A szivarozás is már majdnem a múlté. A szivar elszívott vége volt a szivarcsutka, amelyet takarékos emberek hétköznap szétbontottak és elpipáltak. A szivarvég olykor fájós fogra került. A szivarhamu fogtisztításra szolgált, de Tömörkény szerint

175 friss sebre is rádörzsölték. A cigeretta, cigërëtta, cigeretli néven emlegetett cigaretta férfinépünk körében egyetemesnek mondható. A pipa és szivar csak idősek szájában látható. A cigaretta a századforduló óta terjedt el, leginkább a katonáskodás révén. Említsük meg, hogy az összefoglaló dohányzás szó népünk ajkán egészen friss jövevény. Öregek pipálnak, szivaroznak, cigerettáznak, legföljebb füstölnek. A tubák élvezete nem jutott el népünkhöz, de a dohány por moly ellen használatos : a téli ruhát szórják be vele. A tubákoló német polgárnak büdösbanka volt Lakatos Károly följegyzése szerint a neve.

176 173 Homokos világ. 209. 174 Uo. 175 Ért. 1907, 241.: Tömörkény. 176 SzN. 1911, 45. sz.: Lakatos. 203