Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

ból azt mondja, hogy most nincs étvágya, öregesen apetitussa, tápaiasan: epetussa. Ha végképpen megtagadja az evést, tréfásan ezt mondják a házbeliek neki : ha nem ösző, annyi mintha tönnél hozzá. A vendég gyereket, terhes asszonyt föltétlenül megkínálják, mert ha nem adnának, az a hiedelem, hogy a gyereknek árpa nő a szemén, az asszony pedig elvetél. Nem ő kívánja ugyanis meg az ételt, hanem a magzata. Mint mondják: lögyön mög a Pétörkéje. Ferenczi János a szólást így is hallotta : elveti a petikéjét. Tápai hiedelem szerint gyerekágyas asszonynak mások előtt nem szabad ennie. Tanyahelyen, nyáridőben ilyenkor résen vannak a kutyák is. „A láncos eb — írja Tömörkény

154 — ilyenkor ugatni kezd. Sajátos, éles, rövid vakkantásaiból tisztára ki lehet olvasni, hogy azt kiabálja befelé: hé, rólam el ne feledkezzetek. A kisebbik kutya azonban, amelyik nincsen láncon, nem szól semmit, hanem bejön az ereszét alá. Leül az ebédelőkkel szemközt. Söpri a farkával a földet, a fülét hegyezi, és kérő szemmel tekint az emberekre. Akinek a tekintete éppen a kutya nézésével találkozik, vet neki valamit a földre. Egy darab főtt krumplit a kanálból, vagy egy kis kenyérhéjat. Azt úgysem eszik meg. A tanyai ember nincsen barátságban a kenyér héjával... Bizonyosan azért nem eszi, mert a kemencében sütött kenyér aljába apró széndarabok is beleégnek... A Sajónak csak azért vetnek egy keveset külön is, mert így tartja a szokás... Ha valaki falatoz, azután a kutya ránéz, aztán a falatozó mégsem ad a kutyának, akkor az embör nehéz szömfájásba esik." Egyébként általános szokás, hogy evés előtt először a kutyát, macskát elégítik ki. Ennek öregek máig is emlegetik azt a mondai hátterét, hogy Isten a bűnbe esett emberiséget úgy készült megbüntetni, hogy a kalásszal telt búzaszáron semmit sem akart hagyni. Szent Péter azonban a markába kapta a búzaszár felső végét, hogy legalább a kutyáknak, macskáknak maradjon ennivalójuk. Ebből jut most az embereknek is. Magyarszentmártoni változat szerint Szűz Mária kutyája és macskája kedvéért maradt meg a búzakalász.

155 Az ebéd népünknél egészen a legutóbbi időkig két fogásos volt: leves, utána kedden és pénteken száraztészta, más napokon keményfőzelék: töröttpaszuly, krumplikása, sárgakásából készült keménykása, zöldfőzelék. Föltét nem mindig volt, vagy háziszalonnából sült töpörtő, főtt füstölt hús, ritkásan hentestől, mészárszékből való friss hús. Szombaton egytálétel szokott az asztalra kerülni: paprikáskrumpli, krumplistarhonya savanyúsággal, esetleg — ha még volt belőle — egy-egy darabka belefőzött házi füstölt kolbásszal. Vasárnap húsleves, utána főtt leveshús vagy paprikás belefőzött krumplival, újabban nokedlival, sőt csíkba vágott tésztával, savanyúsággal. Az ételeknek készítés és évszakok szerint való részletezését máshol végezzük el. Az ebédet lehetőség szerint valami konfek, konfet: édes, ízletes sütemény, nyers vagy főtt gyümölcs, sült tök, dinnye, főtt kukorica zárja le, amelyet a gazdasszony sokszor meglepetésnek szán a népe számára. A szó már a XVIII. század polgári ételkultúrájában is előfordul. Azokat az abban az időben még patikában készült inyenc befőtteket (confectum) jelentette, amelyeket a Város előkelő vendégeinek szolgált fel.

156 Ha mindent megesznek és kenyérbéllel a tányért is tisztára törlik, azt mondják : szép üdő lössz. Ha már kevés étel van a tál fenekén, akkor így biztatják egymást az elfogyasztására : lögyön tiszta üdő. Ez is járja : inkább a has fájjon, minthogy ez a kevés mögmaradjon. Ha fiatal nem eszi ki rendesen az ételt a tányérjából, vagy az étel rátapadt zsírját, levét sem töröli körül, annak rücskös Jössz a mátkája. Ha az ember szájából kiesik a falat, akkor valaki sajnálja tőle. Ha az étel a légcsőre megy és köhögtet, akkor cigányútra mönt. 154 Mezei népek. SzN. 1912, 210. sz. 155 világunk alakulásai 34, 36. 156 Reizner III, 210. 196