Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

ITALOK A víz tápai néphagyomány szerint a négy elementum egyike. Nemcsak ital gyanánt a táplálkozásban, hanem a tisztálkodásban, munkában is mérhetetlen a jelentősége. A szegedi néphagyományban, a Tisza világában jellegzetes helyi vonások, vonatkozások, só't életformák is kapcsolódnak hozzá. Vizsgáljuk meg rendre az ivóvíz, tisztálkodás, földmívelés, tiszai élet, majd pedig az esővíz, hó és jég összefüggéseiben a víz szegedi hagyománykincsét. Maguk a szólások is igen gazdagok. Kormeghatározó a szegedi nyelvhasználatban a víz előtt és víz után, vagyis az 1879. évi árvizet megeló'zó'leg és követó'leg. Az árvíz helyi neve egyébként Víz, nagyvíz . Ami rosszul áll, arra ma már tréfásan mondják ezt: jól áll, mint Szöged Vízkor. Másként: helyin van, mint Dorozsma, mikor a Víz évötte. A jöttment embert, jövevényt a víz mosta ide. Aki fölösleges balgaságot művel, az restával meri a vizet. Akinek jól megy a dolga : él mint hal a vízben. Néha azonban gúnyosan hozzáteszik : ëggyik mögöszi a másikát. Az iszákos ember a csizmájában se tűri a vizet. Dugonics szerint a fösvény ember még a vízkortyot is mögolvassa.

120 Nincs már baja: Kint van a vízbű. Néha ellenkező' értelemben is használják, ha valaki hirtelen belecsöppen valami rosszba. Ha sok van valamiből: vizet lőhetne vele rekeszteni. Ami nem számít: nem sok vizet zavar. Aki valakinek érdekét elősegíti: malmára hajtja a vizet. Okosan hallgat: vizet vösz a szájába. Tápén bölcsesség vizit vöszi a szájába. A víz oltja a szomjúságot. A szomjhos ember úgy gondoskodik magáról, ahogy éppen tud: tenyerével, olykor kalapja karimájával emeli a vizet a szájához, esetleg nekihasal a víznek, gémeskút vödréből iszik. Csónakban, vízimalomban szapoly néven emlegetett, öblösre faragott falapátkával merít vizeta Tiszából, ahol éppen legtisztábbnak véli. Könnyű annak, akinek edénye: kupája, bögréje, pohara van. Régi pásztoremberek fából faragott ivóbögréjének dorkó, másként pipa volt a hajdani neve. Ősi hagyomány szerint az edényből egy kortyravalót mindig visszalöttyint az anyaföldre, mielőtt szájához emelné. így cselekszik akkor is, ha másnak nyújtja a vizet. A folyton emelkedő vízfogyasztás, a városiasodás tette szükségessé a tiszakút létesítését (1863). A tiszakutak olyan utcai kifolyó kutak voltak, amelyeket vezetékeken át a vasúti hídnál levő szivattyútelep táplált. A tiszavíz szegedi fogyasztásáról szemtanúk is megemlékeznek. A múlt század hatvanas éveiben járt hazánkban Patterson angol utazó, aki Szegeden is hosszabb ideig tartózkodva, más jellegzetességek mellett megemlékezett

121 a tiszavízről is: 120 Uo. II, 34. 121 Patterson, A., The Magyars, their country and its institutions. London 1869. 12* 179