Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A szegedi tájnak is legősibb, legnélkülözhetetlenenebb fűszere a só, legjellegzetesebb azonban a paprika. A sónak Szeged városával való összeforrottságáról, a szegedi sószállítás népéleti sajátosságairól, a halsózás évszázados helyi világáról a megfelelő' helyeken szóltunk. Itt a sónak a táplálkozásban és szellemi hagyományokban való szerepére, jellegzetességeire kerül sor. Régebben a sópajta, sóház néven emlegetett szegedi sóraktárban kűső, azaz őrletlen sóhasáb, sókocka , szegediesen kűsóbálvány, sóbálvány került eladásra, amelyet odahaza a sótörő, sódaráló nevezetű mozsárban törtek, vagy kézimalomban őröltek porrá. E régi műveletre emlékeztető szólás : nem hagy sót töretni a hátán, azaz nem engedi, hogy jóhiszeműségével visszaéljenek. Ha a sót nem törik meg kellő finomságúra, hanem darabosra hagyják, akkor meg ez a szólás járja : ezt a sót is a bíró hátán törték mög. Ha már a példabeszédnél tartunk, soroljuk föl a többieket is. A jó házasságnak az ido a próbája : majd mögtudjátok, ha hat kűsót mögösztök. Változata : ezök se nyalnak el hat kűsót. Öreg ember nem vénember, szereti a fehérnépet is : a vén kecske is mögnyali a sót. A szóval bölcsen kell bánni : könnyű a szó, nehéz a só. Ami nagyon nehéz: nehéz, mint a só. Tudja valaminek a módját: mög tudja adni a savát, borsát. A sózatlan ételnek nincs íze. Ilyen népünk ajkán a sózatlan embör is, akiből hiányzik az életöröm, kellő bölcsesség. Az izgága., nyughatatlan ember: be van sózva. A sónak népünk hiedelemvilágában gonoszűző, bajelhárító ereje van. A karácsonyi só a jézuskafészekben, azaz a karácsonyi asztal alatti szakajtóban elhelyezett só, amelyet temesközi népünk

110 nyilalásról tartott foganatosnak. Apácán ezt a sót az ünnep nyolcadának végén a marhával éhomra szokták megetetni. Ha öreg tápaiak valamikor vásárra mentek, az erszényükbe tettek egy csipet sót meg kenyérmorzsát. Elles után rontás ellen kölest meg sót szórtak a tehén hátára. A földbe ásott pénzt, ékszert sóval szokták megszórni az „ármányosok", azaz bűbájosok ellen. Szintén a tápaiak házépítéskor a fundamentumba sót hintettek. Az új házba, lakásba először kenyérrel, sóval kell belépni. Alsóvárosiak a vetőmagot egy marék sóval szokták meghinteni. Kiszomboriak szerint azért nem jó a szomszédasszonynak sót adni, mert a disznótartáshoz nem lesz szerencse. Egyebek között sót is szoktak a Boldogasszony ágya néven emlegetett gyerekágyba tenni. Az alávizelő gyereket Tápén, Törökkanizsán sóért küldik a szomszédba, ahol megverik. A feldontött só családi pörpatvart jelent. Jellegzetes tanyai szokás volt régebben ijesztésül a puskának sóra töltése : a kilőtt darabos só nem volt ugyan veszélyes, de a bőr alá hatolva mégis fájdalmat okozott. Ismeretes, hogy a sónak az étel ízesítésében milyen döntő élettani jelentősége van. Népünk a túlsózott ételt általában nem szereti. Ha véletlenül mégis ilyenre sikerült, tréfásan azt mondják, hogy szerelmes vót a szakács, azaz a kedvesére gondolt és szórakozottan sózott. Tápén szintén évodésből ezt is mondják az ilyen gazdasszonynak : mán mögén elültek az olajok a sóval. A szólás megértéséhez tudnunk kell, hogy a levest valamikor tiszavízből főzték. A Tiszán viszont a láperesztő románok kommencióba kapott és eladni hozott sója olykor bizony a vízbe merült. Legjobbnak a savas, azaz kellemesen, enyhén sózott ételt tartják. A sózatlan, régiesen sajtalan étel mellett valamikor járta a hiábavaló, fölösleges szóra a sajtalan beszéd is. * 110 EA. 2817. Kálmány. 173