Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Szerb kocsisaink magyar szavakkal irányították lovaikat. Ha a víz felé kellett őket terelni : Dunára te, ha a part felé : kijjebb volt a hajtószavuk. A vontatást hátráltatták a Tiszába torkolló kisebb, hajósainktól fok névvel illetett vadvízvezető árkok, csatornák. Ilyen helyeken möghajlózták a lovakat: a hajó lendületbejött, a lovakat közben lekapcsolták a rúdról és átúsztattak velük az árkon, majd mindjárt megint ráfogtak. Olykor a víz erős sodrása vagy más akadály miatt át kellett váltani a másik partra. Ennek a műveletnek szaldóm volt a neve. így már a Marostoroknál szaldomozni, másként — Tömörkény hallomása szerint — vádolni kellett. A hajókormányos hujántott a kocsisoknak: hé, szólídd mög a lovakat! Vagy: hajtsd mög szaldómra! A kocsisok erre haj ló, haj ló kiáltással és ostorcsapásokkal biztatták a cukkot a gyorsabb haladásra. Ilyenkor a hajókötél úgy megfeszül, mint hasonlatuk szerint a citurahúr. A kormányos huja szava a megállást jelentette. A kanyarulatoknál, sodrásoknál képződött limányokon a kormányos tapasztalata, rátermettsége segítette át a cukkot. Nagyvíznél a kormányos sokszor leküldött a hajóról néhány embert, hogy a parton a máshol jellemzett különleges rúd, a büszke segítségével kötélen tartsák a hajót, nehogy az ár elsodorja és a lovakat is a vízbe rántsa. Kompjárásnál a révész leeresztette a súlyos kompkötelet a víz mélyére, amíg a hajó át nem haladt fölötte. Gondot okozott a vízimalmok kikerülése is, hiszen ezeket ritkán horgonyozták le vasmacskával. Általánosabb volt, hogy erős kötelekkel kikötötték valami partmenti fához, levert karóhoz. A vontatók a kötelet lekapcsolták a rúdról, a kormányos pedig a timony segítségével a túlsó partra irányította a hajót, mire lemacskáztak, vagyis partra vitték az anyamacskát. Emlékeznek arra is, hogy valamikor a kurtulás-ember karddal vágta el a drúmó mögött a megfeszült hajókötelet. Ilyenkor a hajósok a kötél alá eveztek és beszedték a ladikjukba. A gabonáshajók víz felőli oldalánál úszott a lovasdereglye. Akkorára szabták, hogy annyi ló férjen el rajta, amennyire a hajónak nagyvíz mellett szüksége volt. A szaldomozásnál ezen szállították át őket. A lovakat egyébként pallódeszkán vezették a dereglyére, ahol egy irányban, de váltakozva fejjel és farral állították őket. Az evezés itt a hajósok dolga volt. A másik parton most már megindulhatott a már jellemzett módon a vontatás. A befogásnál természetesen ügyeltek arra, hogy a Dunárú fogott lovak most is a víz felől kerüljenek. Századunk elejétől fogva a lovasdereglye már sokszor hiányzott. Ilyenkor a lovakat beszödték a hajóra, az elsőbasra, majd a hajósok a vontatókötelet ladikon átvitték a túlsó partra és ennek segítségével húzták át a hajót. Olykor a lovak átúsztatására is sor került. A vontatók ladikban eveztek át. Egyikük a prednyákot kötőfékjénél fogta, a többi ló pedig úszott a nyomában. Áradás idején a víz kedvezőbb sodrása miatt a hajó az ártéren haladt. Nem vontattak, hanem csuklyával, kukázással, a Juhász Antaltól bővebben jellemzett járgánnyal próbálták előre segíteni. Ez a hajósok munkája volt, a kocsisok nem vettek részt benne. Szerbjeink egyébként az emberi erővel való hajó vontatásra sem vállalkoztak. Maga a vontatás naponta 12—14 órán át folyt. Ha cimborák társultak, akkor munkájuk megoszlott. Egyik részük vontatott, másik részük, leginkább az öregje pedig abrakos volt. Erre tartozott a főzés, a lovak ellátása, továbbá az éjszakai őrködés. Utána a hajón joga volt egy kis nappali alváshoz. 15