Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A szakajtó használatára a sütésnél már akkor is sor kerül, amikor a megdagasztott és kiszakajtott kenyértésztát beleteszik. Előbb azonban a szakajtókendő, szakajtóruha néven emlegetett tiszta szalvétával kibélelik, hogy a tészta ne ragadjon a szakajtó falához. A szakajtóruhának nagy a becsülete, más célra nem használják. A századfordulón még voltak olyan családok, amelyekben a saját háziszövésű szakajtóruhák nemzedékről nemzedékre öröklődtek. A többi ruhaneműtől elkülönítve, nagy becsben tartották őket. Az ószentiváni asszony cuppogni szokott, amikor kimossa. Mindezek elmondása, előzetes ismertetése után kövessük most már a kenyérsütés munkamenetét. Először is az élesztő áztatására kerül sor. A gazdasszony a kellően átmelegedett lisztet a szakajtóból a széklábon álló nagy padkára helyezett sütőteknőbe önti. Közben szitán még rendesen átejti, azaz könnyedén megszitálja, hogy esetleges szemét, idegen anyag ne maradjon benne. Kezét megmossa, kendővel jó szorosan leköti a haját, fehér kötőt köt maga elé. A szegedi viseleti hagyományban a fehér kötő a női tisztesség jelképe. Az előkészület után a liszthalmaz közepén lyukat, fészket formál. Ez a kovászolás, vagyis a langyos vízben áztatott, majd szitán átszűrt élesztő belekészítése a lisztbe. A földeáki asszony régebben szenteltvizet is hintett rá. Kovászolás közben senkinek sem szabad beszélnie. A gazdasszony legjobban egyedül szereti ezt a munkáját végezni. Nagyon ellenére van, ha ilyenkor nem családbeli nyit be, mert általános hiedelem szerint megveri szemmel és a tészta nem kél majd meg kellően. A tápaiak szerint semmiképpen sem szabad mosdatlan szemmel ránézni. Ha ez mégis előfordul, egy kis bögre vízből kilencszer kell a szemet megmosni, majd pedig a vizet a kovászra önteni. A belépőnek semmiképpen sem szabad köszönnie. Ha ilyenkor tartanának a szemveréstől, akkor a kovász megújítására kerül sor. Mesélik, hogy a bűbájosok annak az asszonynak, akire haragszanak, mögrázik a kovászát, hogy a kenyérsütés ne sikerüljön. A fészekbe most az asszony tehát beletölti az ázott és most még kovásztévő szitán is átdörgölt élesztőt. Az élesztős edényt langyos vízzel kiöblíti. Minden kenyérre egy jó liter vizet lehet számítani. Most az élesztő levét a lapocka, teljesebb alkalmi nevén kovásztévő lapocka, Tápén kovászverő, esetleg fakanál, azaz kovásztévő kalány segítségével összekavarja a liszttel. Olykor anyakovász, anyatészta, gyeviesen élesztőtészta is kerül bele. A készülő tésztába feloldott sót is tesznek. Minden kenyérre félmaroknyit számítanak. A kovászolás legtöbbször este történik. Elvégzése után az asszony a tésztára ráteszi a keresztvesszőt, erre meg a sütőabroszt. Erre viszont párnát, paplant, régebben subát is, hogy a kenyér keléséhez meglegyen a kellő melegség. A régi tápai asszonyok valamikor rontás ellen legfölül még szennyes gyatyát, pendelyt is vetettek rá. Hogy a kenyér szebben keljen, az ószentiváni asszony tükröt, gatyát tesz, illetőleg tett rá. A dagasztás munkájához hajnalban kell fölkelni. Régebben bizony megtörtént, hogy a sokat dolgozó, elfáradt parasztasszony ne aludjék el, és a dagasztáshoz kellő időben fölébredjen, úgy segített magán, hogy télen vánkos nélkül, fejét a kenyérkosár tetejére hajtva, a szoba padjára, nyáridőben pedig a csupasz, legföljebb a kötőjével leterített konyhaküszöbre hajtotta a fejét. A szokatlan helyzet következtében nem tudván rendesen pihenni, mélyebben nem alhatott el, és így munkáját a kellő időben el is végezte. A megkélt kenyértészta gondos kidagasztása igen fárasztó munka. Ugyancsak megizzad bele az asszony. Ezért mondogatják, hogy a kenyeret addig kell dagasztani, 117