Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A házikenyér sütésének ősi helye a parasztkemönce, másként banyakemönce, búboskemönce. Olyan gyakorlott paraszti ezermester szokta sárból készíteni, aki kútásással, tapasztassál is foglalkozik. Részletes leírása, jellemzése, fölfűtésének módja most nem tartozik ide. A bekészített tüzelővel télen kétszer, nyáron egyszer szokás a kemencét főfuteni. A fűtést el kell találni. A gyeviek szerint akkor jó, amikor szikrádzik a kemönce feneke, azaz szikrákat vet a pemetelés nyomán. Erre elsősorban a keserves tapasztalat tanítja meg a gazdasszonyt. Ha sok a fűtés, akkor a kenyér cigány lösz, lëég. Ha kevés, akkor zsöngés, továbbá copákos, másként szalonnás lesz a kenyér. Akkor is ilyenné válik, ha a kenyértészta keletlen. A túlságosan megkelt tésztát viszont újra át kell dagasztani. Ha a kenyér nyúlós volt, azaz sületlen maradt, és mögnyúlik, begyullad, akkor a tápaiak szerint rosszak okádtak bele a kovászba. Elhárítására a tápai asszonyok a múlt században pókhálót, macskaürüléket, elhagyott söprükórót gyűjtöttek. Az egészet fazékba rakott venyigeparázsra rakták és ezzel füstölték meg a kamrát, teknőt, szitát, és egyéb használatos eszközöket. A gyevi asszony a kenyér begyulladása esetén három helyről kér úrnapi ágat. Ezt egy nagy üst vízben fölforralja, majd kilenc lében megmossa belőle a sütőteknőt, lapockát, szitát, keresztvesszőt. A levet mindannyiszor napnyugat felé önti el. Az így megmosott szerszámokat végül szentelt vízzel is meghintik. A fűtéshez szükséges eszközök egyébként vagy házilag készülnek, vagy fafaragó cigánytól, esetleg talicskástól veszik. Ez utóbbi a hulladékokból készítette. A szénvonyó a parázsnak a kemencéből való kihúzására szolgáló, hosszú nyelű kaparó, esetleg csak horgas végű bot. A piszkafa, tréfás nevén szurkapiszkahegycs végű rúd, amellyel a kemence tüzét, parazsát igazgatják. Ha a végét a kovácsnál vasburokkal is beboríttatják, akkor piszkavas neve is hallható. A pletykás, kötözködő, minden lében kanál öregasszonyt vén piszkafa néven is emlegetik. A régi boszorkányhit szerint ugyanis az ilyen banyák piszkafán nyargaltak Szent Gellért hegyére. „A valódi piszkafa azonban — írja elrévedezve Tömörkény

15 — más volt, annak említésére emlékek sora rajzik elő a gondolatokban. Mindössze egy rossz, öles rúd a piszkafa, annak is szenesre égve a vége, hát mit ér az? Semmit. Mégis az, hogy piszkafa volt a háznál, valami csöndes élhetési rendet, valami régi szelid jólétet jelentett. Mert a piszkafa jelenléte föltételezte, hogy van a háznál a liszteszsákban őrletés lehetősen, ...van egyfából faragott gyúróteknő,...van dagasztó menyecske... van otthon sült kenyér... nyilvánvaló, hogy a piszkafa hiánya egy darab régi életmód elpusztulását jelenti." Vegyük azonban tovább szemügyre a fűtés hagyományos szerszámait is. A pemet, pemetölő, a gyeviek nyelvén pemetéző a piszkafára erősített és pemetrongy néven külön is emlegetett zsákdarab, rongy, amely a kemencének a hamutól való kitisztítására szolgál. A műveletnek pemetölés a neve. Egyébként a pemétrongy becsmérlő, becsületsértő szónak is számított régebben. Dugonics Andrásnál

16 olvassuk: vissza Budára bomlott Uradhoz pemét-rongy! Néha. a piszkafa végére söprűt kötnek és ezzel takarítják ki a kemencét. Ez apemetsöprű, más tápai nevén katlansöprű. A tápaiak annak a gyereknek a fenekét, aki alá szokott vizelni, ezzel az áttüzesedett pemetsöprűvel veregetik meg. Maga a kemencemosáshoz használatos pemetvíz öreg tápaiak szerint foganatos jószágorvosság. Ha ugyanis a tehén nem kérődzik, akkor a pemetvízbe kockára darabolt vöröshagymát vetnek és a beteg tehénnel elfogyasztanák. 15 Apró dolgok. SzN. 1912, 285. sz. 16 Dugonics A., Etelka II, 240. a* 115