Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
„Lassan kezdenek jövögetni a külső részekből befelé a dolgos népek. Mesteremberek, munkások. Elővillan a hónuk alól valami fehérség. A kis kendő, amibe az egész napi ételük van belekötve. Oly kicsi, hogy igazán csoda. Kevés a kenyér és szűken kell vele bánni... A csizmák, amelyek a gyárak, műhelyek és boltok felé sietnek, mind azt kopogják a fagyon: kevés, kevés. Utánuk pedig azonnal papucsok kezdenek kopogni. Apró lánypapucsok, kip-kop, kip-kop. Ezeknek a sarka meg azt veri ki : dehogy kevés, dehogy kevés. Lám most is mekkorákat viszünk. Hát viszik is befelé a lányok a piacra a rettenetes hízott kenyereket... amelyeknek a héja, az ilyen hajnali levegőben ontja azt a tiszta, meleg illatot, amelyet csak a paraszt sütőkemencében kap meg a tészta. Hát még a belseje. Micsoda fehéren türemkedik elő, mikor belevágja a piacon a bicskát az asszony. A külváros asszonyai gyúrták tésztává, ők is sütötték ki, s a külváros formás lányai viszik be, hogy ez a finom étel annál tetszetősebb legyen. A belváros pedig megeszi. Még jó, hogy ez a szívesség is kitelik tőle." A kenyérpiac egyébként a Klauzál téren, a Kossuth-szobor körül volt. A kenyérsütögető asszonyok foszlós bélű, magasra kelt, púposra sült kenyerének, továbbá selyömcipó néven emlegetett, különleges apró cipójának csodálatos ízét öreg szegediek máig emlegetik. Asszonyaink kenyerének magasztalásából kivette részét a S2egeden diákoskodó (1835) későbbi híres szerb költő, Subotity Jován 14 is: „A szegedi gyönyörűséges kenyeret és csodálatos kolbászt soha életemben nem fogom elfelejteni. A kenyér hófehér, magas, akár a felhők és a púpja valósággal mosolyog. Nem tudsz belőle eleget enni." A kenyérsütögető asszonyok vevőköre elsősorban a piacrulélők, tehát a nem önellátó háztartásban élő családok közül került ki. Főleg selyemcipót vásároltak ritka különlegességül a Városba „hazajövő" tanyaiak, akik abban az időben még igen csak rozskenyeret ettek. A hegyvidéki „láperesztő románok" első szegedi útja is hosszú időkön át idevezetett. Itt szerezték be a prasztcsaládok is a kenyeret akkor, ha halottjuk volt és a torra készülődtek. Ugyanis régebben a háznál nem gyújtottak tüzet egészen addig, amíg a halottat el nem temették. A torban így aztán a piacon vásárolt torkinyér, tortúrú és bor került asztalra. Tanyai lakodalmakra is szívesen vásárolták itt az ünnepinek érzett tisztabúzakenyeret. A kinyérsütés a gazdasszonynak egyik legtisztesebb, kultikus odaadással végzett munkája, amelybe beletartozik a kenyérsütés egész folyamata a lisztszitálástól kezdve a kisült kenyérnek a kemencéből való kivételéig és megmosdatásáig. A kenyérsütésnek a régi parasztéletben való kivételes jelentőségét mutatja, hogy a benne való jártasságot a férjhez menendő lánytól a közösség szigorúan megkövetelte. Tréfás tápai szóbeszéd szerint csak a nagyfarú menyecske tud szép púpos kenyeret sütni. Férfiak is sütöttek régebben kenyeret, különösen, ha feleségük a Boldogasszony ágyában feküdt. Régi, de már tünedezőfélben levő hagyomány szerint nem jó kenyeret sütni jeles napokon, ünnepeken, továbbá kedden és pénteken, a kettős ünnepre következő forgószerdán, búzavetés napján. Tilos azon a napon is, amikor az asszony palántát akar ültetni. Akkor is, amikor a női baj rajta van. A pénteken sütött kenyér keletlen marad. Aki nagycsütörtökön süt kenyeret, annak háza tájékát elkerüli az eső. Az alsótanyaiak szerint keresztjáró napokon, vagyis az áldozócsütörtököt megelőző három napon sem jó sütni, mert különben a penész egész éven át eszi a család kenyerét. Sövényházán haláleset, temetés után addig nem sütnek kenyeret, amíg ki nem mosnak. 14 Subotity, /., Ëivot doktora Jovana Subotitya. Autobiografija. Matica Srbska. Novisad 1901, 127. Fordítását Hegedűs Antalnak köszönjük. 8 Л Móra Ferenc Múzeum Évk. 77. II. 113
