Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
A tutajokat a fűrésztelepek csak fokozatosan dolgozhatták föl. Előfordult, hogy ősszel egészen Algyőig állottak a part mentén és várták, hogy kikerüljenek a vízből. A fűrésztelepek, így a Milkó-, Winkler-, Lippay-cégeké a Tisza partján voltak. A távolabbi telepekre olyan ökrös szekerek vontatták a fenyőszálakat, amelyeknek első és hátsó tengelyeit könnyen szét lehetett kapcsolni, így tehát a fenyőszál hosszának megfelelő távolságra került az első és hátsó tengely egymástól. Üresen azután újra összekapcsolták őket. Térjünk azonban vissza a kikötött tutajokhoz. A fapásztor mellett a lápgazda, tutajgazda is a kikötött láp őrzésére volt rendelve. Ahol nagy volt az ártér, ott volt a tanyája. „Aki kereskedő — írja a szemtanú Tömörkény — 10 hozatja a tutajokat, a szűk helyen nem bírja mind ott tartani. Azért készül valahol föntebb a vízen a tanya, amely voltaképpen nem más, mint úszóraktár, sziget a vízen. A középső tutaj le van macskázva erősen a fenékhez, a többit pedig, ahogy jönnek le a vízen, hozzákötözik. Az állótutajon ház van, már persze csak fából, abban lakik a lápgazda... Nem könnyű a mestersége a lápgazdának... mivel a tutajokat érkezésük után az egyik oldalon szétbontják,... s mikor a gyárnak, bármilyen vastagságú vagy hosszúságú kell, azt azonnal ereszteni lehessen lefelé. így a csak egy véggel összekötött fenyők a másik végükkel különválnak. Magukban libegnek a vízen, és jó lépésnyi távolság van köztük. Ezeken kell hát ugrálnia egyikről a másikra, keresve az alkalmatost és alattuk homokos árjával ott suhan a Tisza. Hát így játszik naponta a halállal a lápgazda..." A Tiszán Záhony tájékáról jó vízzel, jó időben 8 nap alatt lehetett haza. Szegedre érni, kis vízzel azonban csak 12—13 nap alatt. Rendesen éjjel is jöttek. Éjszakára csak akkor kötöttek ki, ha az esős, szeles, zivataros idő partra kényszerítette őket. Éjjelre a vízimalmokat és lehorgonyzott hajókat természetesen ki kellett világítani. Deszkából, rőzséből, szárból, tápaiak gyékényből építettek az első táblán egy kis féltetejű, guliba néven emlegetett kunyhót, kátránypapírral leföldték és rossz időben alája húzódtak. A kunyhó előtt volt a tűzhely. Krumplistarhonya volt a leggyakoribb eledelük. A kenyeret kikötéskor partmenti falukban vették. A románok legszokottabb étele a szegediektől pulucka alakban emlegetett puliszka volt. Olykor főztek még babot is, vagy nyárson szalonnát sütöttek. Románjaink a láp hátán hoztak még sót, söprűket, facsemetét, fűzfaalmát is. Általában csak Szegedig jöttek, vállalt feladatukat itt elvégezték. Sokszor kerültek szegediek a lápjaikra és vették át tőlük a kormányzást. Ugyanis az első világháború előtt ők eresztették még Bulgáriába is a lápot. Szegedi kereskedők voltak a megbízóik. Az út 7 hétig tartott. Az Aldunáig nem volt baj, itt viszont az átkeléssel sokszor meg kellett küszködniök. Egy alkalommal a Kazán-szorosnál szétverte a szegedi tutajosokat a vihar, csak nehezen tudták a szálfákat összeszedni. E lápokon sokszor szállítottak szegedi talicskát is a balkáni országokba. A láp egyszerűbb, archaikusabb formájában a folyószabályozás előtt a helyi közlekedésnek is hasznos alkalmatossága volt. Ismerték a tápaiak, továbbá a pákászok, halászok is. Ebben az alakjában 2—3 fenyőszálra erősített deszkahidas volt, amelyen átkeltek a limányokon, vadvizeken, kiöntéseken. Ezt a lápot is a büszke segítségével kormányozták. Valami lápjáró alkalmatosság volt a lajka is, amelynek már csak nevét ismerjük. Öreg tápaiak emlékezetében él még a bűrhídnéven emlegetett lápféle: a nád elhalt, sokszor karvastagságú úszó gyökérzetéből, böngyöléiből összeállott, rárakódó gazzal is vastagodott, víz színén mozgó láp, amely olykor egy embert is fönn tudott tartani. Ennek mozgatása is a büszkével történt. 10 Tömörkény, L, Bazsarózsák. 140. 10
