Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A gyérháló tulajdonképpen szintén kece, de bónéfa nélkül való. Hosszú, hegyes, hozzá öblös szájú, öregszemű zsákháló ez, száján kötélből való kerettel, farkán kővel, inán — ennek két végén — rendesen egy 3—6 fontos ágyúgolyóval, vagy kővel. Ezt a hálót két csónak között eresztik a folyóba, amikoris a két golyó lehúzza az inat a fenékre, a tartó kötelek ellenben nyitva tartják a háló száját. A gyérhálóval való halászat leginkább áradó, mély vízben divik, s eddig egyedül csak Szegeden akadtam reá, a kishalászok azonban csak ritkán élnek vele." A kocaháló, másként bónéháló

77 emlékezetét már csak régi följegyzések őrzik. A vetőhalászat — mint Györffy István jellemzi

78 — a halnak fölülről, hirtelen, kúpalakban való leborítására törekszik. Számít arra, hogy a hal nem tud függőleges irányban leszállani, ha pedig oldalt igyekszik menekülni, a hálóba kerül. Az országszerte ismert pöndölhálló, pöndörhálló a vetőhálónak, régebben a mi tájunkon is kedvelt fajtája. Aki ezzel halászik, az pöndölöz. Kovács János

79 így jellemzi : „a női pendelyhez hasonló, fölül ráncok által összehúzható háló alsó szélén ólomgombok, súlyozó böncsők vannak. A halász a háló alsó szélének egy pontját a szájába veszi, és az egésszel nagyot fordulva, egyet pöndörítve, úgy lódítja meg és dobja a partról a víz színére, hogy arra lapot képezve essék. Csak így merülve boríthatja le a víz mélyében úszkáló halakat maga alá". Részei Herman Ottó ábrája szerint .tartókötél, a kötél forgója, karikája, ina. Ez másként a ráklábín. Ezekre a megnevezésekre a mai halászok már nem emlékeznek. Herman Ottó inkább pöndörháló alakban hallotta

80 emlegetni. Úgy mondták itt Szegeden neki, hogy „azért van ez, mert csak pöndörítve lehet elvetni." Egyik nagyobb dunai, de halászainktól is emlegetett rokona a rác pöndölhálló, amelynek kivetése szirtes, meredek partról vagy álló uszályról történik.

81 Újabb, állítólag dunai eredetű a pöndörhálóra emlékeztető szacsma, szatyma, másként slepzsák, búvárhálló. Egy ember kezeli és csak ladikból lehet elnyújtani. Magassága fölemelve mintegy 6, átmérője kiterítve 12 méter. Kivetéseknél a háló alján zsákszerűén kiöblösödik. A Tisza régi vízjárta, mocsaras területeit, állóvizeit a szegedi nép több néven emlegette. Legáltalánosabb a mocsár, pocsár, Tömörkény hallomása szerint még katra is. Kihalt szónak tekinthető a morotva. A töltések kibányászott földjének maradványa a kubikgödör, röviden kubik, tápaiak alján kupi. Mindezekben a sekély vizekben halászni is lehet. Az itteni halászat legkezdetlegesebb módja a kézzelfogdosás. A tápaiak ismerték. Régebben tóban, vízállásban, kubikban áradás után sok hal maradt vissza. A halfogás előtt két-három lóval felzavarták a vizet, amely zavarossá lett, és a halak feliöttek a tükrére. A belegázoló legények kézzel kapkodták a nagyját. Ennél általánosabb volt azonban a tapogatás, amelynek eszköze a tapogató: abroncskeretre vont nyeles vagy nyeletlen háló, mely olyan kosárhoz hasonlít, amelylyel a tyúkokat borítani szokták. Sekély vízben a halász majd ide, majd oda borít, tapogat vele. A menekülő hal a hálóba ütődve érezteti jelenlétét. A tapogatónak több fajtája van. Herman Ottó a Gyevifokon találta meg a legfejlettebb hazai változatát és kávás tapogató, tükrös tapogató néven hallotta emlegetni. Ennek háromsoros hálórendszere van: két tükörháló között finom, laza léhésháló található. A borított hal ebből nem tud menekülni, a tapogatót a halász nyugodtan 77 Emlékezetét Nátly J. szójegyzéke őrizte meg. 78 A Magyarság Néprajza II, 91. 79 Kovács, 21

Ъ. 80 Herman, I. 494. 81 Herman, I. 332. 28 435