Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A pirittyel a halászok ciklandozva haladnak a ladikjukon. Ez a háló gyors vizeken, limányos helyeken eredményes : a hal észre sem veszi és már benne is van. Mindama hálóknak fenékhálló az összefoglaló szegedi neve, amelyeknek ólmozott az aljuk és így a víz fenekét megjárják (kerítő, laftoló, kece). Az emelő halászat jellegzetes szegedi eszköze a viliik, villikhálló: ladikon haladva dolgoznak vele. „Az egész háló 3—4 m hosszú — írja Herman Ottó

66 — orra egészen hegyes, farán 1,5—2 m széles. Van három kávája, mely a tőkébe „szarkaláb formára" van beleillesztve, és így a háló hegyes kanál alakú. A tőke neve viliiktőke. Fogó végén derékszögű mankó. Amikor a halász a hálóval a vízre kiszáll, a tőke tájára egy lazán álló kötélhurkot vet, és ezt a ladik csökjébe, azaz egy kurta, erős faszögbe, mely belül a ladik pereméhez közel van beverve, beakasztja, és így a hálót könnyen alámerítheti, fölemelheti, szóval billegtetheti. Könnyen átláthatjuk — folytatja Herman — hogy ez a háló igen kitűnő azokra a halakra, amelyek a víz felső rétegeiben szeretnek tartózkodni, valamint azokra is, melyek koronként a víz színét megközelítgetik, hogy ott pipáljanak, azaz élővizet kapjanak." A hálófajtát már Dugonics

67 és Nátly József is emlegeti. Ma már csak öregek emlékezetében él. Hasonló szerkezetű, de egyszerűbb a csali kiszedésére szolgáló kisvillik. Az ollóhalló az emelő halászatnak másik szegedi fajtája, amelynek Nátly istáp nevét is hallotta. így emlegetik az apátfalvi marosi halászok is, akik leginkább éjjel halásznak vele Kishalászok szerszáma. „A szegedi ollóhálónak — jellemzi Herman Ottó

68 — van fája és pöcke. Nyele a másik rúdra vetett gúzsban minél szorosabban jár, és a két rúd, alsó végén lazán össze van kötve. Természetes, hogy a háló a pöcök segítségével könnyen és tetszés szerint többé-kevésbé kinyitható, két rúdja ekként ollószerűen jár. Mihelyt a halász a pöcköt kioldja, a háló összegöngyölhető." Az emeli, másként töszivöszi két keresztben összekötött félabrancsnak négy végére, tehát négy ág közé feszített, négyszögletes, hosszú rúdra erősített hálófajta. Használata rendesen a partról történik. Az ilyen halász töszivösziz. Hálóját akkor emeli föl, amikor a vízen halmozgást vesz észre. Herman Ottó osztályozása szerint a méthálló, röviden met, hajdani tápai halászok ajkán cötkényhálló, továbbá a marázsahálló, marázsa az állító halászat jellegzetes két, ma már teljesen elavultnak tekinthető, sőt tilalmas eszköze. Először is nézzük meg, mi a cötkény. A para, tehát a háló felső részére erősített, a víz szinén való tartásra szolgáló úszó készül a cötkény (Euphorbia palustris) nevezetű vízinövény szárából.

69 Az öregszemű métháló

70 30—40 m hosszú, 1,5—2 m széles. Sem ina, sem köve. Ehhez a hálóhoz tartott a kétágú métfa, Nátly József szerint mereglye, amelyre a hálót a cötkények segítségével ráerősítették. A halász leginkább dögben, holtágakon helyezte el éjszakára, és itt magára is hagyta. A bevetett háló átázott, elnehezedett, 66 Herman, I. 304. 67 Dugonics A., Etelka I, 224. 68 Herman, I. 304. 69 Herman, I. 305. 70 Herman, II. 779. 28 A Mona F. Múzeum Évk. 75. II. 433