Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

melynek húrja a part, a hal tehát be van kerítve. Ekkor a laptáros leszúrja a bickét, ráköti a tartókötelet, s odaszalad a többihez, hogy a háló kiszedésénél segítsen. Ezért futosó a neve. Természetes, hogy mivel a hálót csak a kijáró vége felől szedegetik a szárazra, az ív nemcsak kisebb, de laposabb is lesz, vagyis a háló mögnyúlt. Ekkor a futosó visszaszalad a maga végéhez, hozza azt a többiek felé, s minthogy ezek folyton szedig a maguk végét, a félkör mind kisebb lesz. Néhány méternyi távolságban a laptáros a maga végét is kiteszi a partra, s húzni kezdi úgy, hogy a préda nem a háló derekában hanem a laptáros vége felé szorul be végképpen, s így hozzák ki." Kovács Jánostól tudjuk, hogy naponta 7—8 ízben szoktak az öreghálóval tanyát vetni. Ha a fogások sikerültek, akkor a halászoknak jó tanyájuk volt. Egyszerűbb formája a kerítő, kiskerítő. „A sekélyebb, kisebb vizekben, tavakban — írja

64 Kovács János — kis kerítőhálóval halásztak, mely körülbelül 8—10 m hosszú és 2—3 m széles. Felső végén párákkal, olykor azok nélkül és alsó felén lócsont böncsőkkel, súlyokkal ellátva. Két végén 4—5 m hosszú rúdhoz erősített háló volt. Két férfiú kezelte a két végén a kis kerítőhálót, amellyel vagy a veisszel elkerített rész és ér kifolyásánál vagy kisebb tavakban halásztak. Manapság inkább döghálló, zsákjának káta a neve. Már a legöregebb szegedi halászok sem emlékeznek a hajdanában piszlicárháló, röviden piszlicár néven emlegetett kerítőre, amely méretre kisebb volt az öreghálónál, de szerkezetre egyezett vele. 1780. Contractusokban... sem Piszlicár, sem Gyér hallo a halászatiul nincsen tiltva.^ Röviden említi Nátly és nyilván az ő nyomán Herman Ottó. A laftoló szabályos téglalap alakú, 35—70 m hosszú, 10—14 m széles hálófajta. Tápai halászok ajkán lapsoló. Áll magából a többnyire 40 mm szembőségű hálóból, továbbá a felső paráskötélből, amelyen főként tölgyfakéregből készült, téglalap alakú, 10—14 cm nagyságú úszó, para van. Alsó részére van erősítve az ínkötél, amelyen kalapált ólmok vannak, hogy a hálót a víz fenekére húzzák. Kezeléséhez négy-hat ember szükséges. Mint Herman Ottó írja, a laftolóval a folyó közepét halásszák meg. Kezelése abban tér el a hasonló öreghálóétól, hogy mindkét apacsát ladikok végéhez kötik. Yágóevezővel haladnak. A hálót nem húzzák ki a partra, hanem ott a víz színén szedik csónakba. A laftolónak egyik modern változata a vékony, perionból kötött bolondhálló. A piritty, pirittyhálló hasonlít a laftolóhoz, de annál kisebb : 20—26 m hosszú és 6 m mély. Közepén 200 hálószem, a szélein csak 100 szem. Kezeléséhez négy ember szükséges. A hálót maguk a halászok építik: két szelet 150 szem mély és két szelet 200 szem mély hálót kötnek. Állításnál középre jön a két 200, melléjük a 150 szemes. Most ebből mélységben kiolvasnak 50 szemet és 100 szem hosszúságban átlósan fölvágják, fölfordítják és odavarrják a sarokhoz. így nagy, széleinél fogva zsinórra szedett zacskó keletkezik, amelynek pirittyfészök a neve. A pirittyen apacsúr nincs. Alulról és fölülről is egy-egy kötél: a vörhenyő, másként pirittykötél szolgál a halász kezéhez. 64 Kovács, 272. 65 Inzefi Géza adata. 432