Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A varsának alakja szerint kisebb, csak halásztól észrevehető különbségek mutatkoznak a szögedi, tápai, gyevi és marosi, továbbá p... szájú varsa között. A kerítőhálónak ősi fajtája volt a hatalmas, 80—100 méter hosszú öreghálló, nagyhallá, kihalt nevén gyalom, amelyet a hódoltság idején Szegedről messzire vándorolt halászok a Tisza felső folyásánál, Sárospatak vidékén is meghonosítottak. Az öregháló — amint Herman Ottó leírta

62 — alján nem egyforma szélességű. A két végén lévő, súllyal ellátott vezérfáknak apacs, szokottabban apacsúr a neve. A nagyobbik a nagyapacsúr, amelyhez körösztkötél is van kötve. A szépen főjágy olt, azaz kivetésre gondosan előkészített hálót a ladikon beviszik a vízbe és a nagyapacsúrt beledobják. A másik a laftáros apacs, amelyet a partra szállított laftáros húz kifelé : nyakában a farhám, amely a matak néven emlegetett bábalaku fácskában végződik. A laftáros erre tekeri rá az apacs két végéhez erősített tartóvéget, majd az egészet húzni kezdi kifelé, a nagyapacsúrral pedig közelednek a csónakon a part felé. — A ma már alig használatos öreghálót kezelő bokor Herman Ottó tanúsága szerint a múlt században Tápén a következő halászokból állott: nagypicés, vicemestör, futosó, pöckös, másként csökös és hálóvető. Csányi Pál felsővárosi öreg halásznak Sólymos Edétől följegyzett visszaemlékezései szerint a bokor tagjai egész héten is kint voltak a Tiszán. Csak éjszaka dolgoztak. Magas partoldal mellé rögtönzött, gyékényfödte kunyhóban aludtak, amelyet karám néven is emlegettek. Ha vasárnapra hazajöttek, egyikük ott maradt a hálókra, holmikra vigyázni. Kétszer ettek napjában. Délelőtt, úgy tíz óra felé nyárson sült szalonnát, este pedig paprikáshalat. Hazamenve, otthon gallakeszeget sütöttek vacsorára. Volt úgy, hogy több bokor is halászott egymás mellett, illetőleg egymás után, a munka föltételei azonban már nem jutottak eszébe. Csányi Pál szerint a bokornak ezek voltak a tagjai: az elsőlegény, aki evezett, a bográcsot súrolta, az inat húzta. A pöckös is evezett, meg az inat húzta. A pöckös és a. futosó gondoskodott a főzéshez való tüzelőről. A hállóvető darabolta a halat, a laftáros meg főzte. Közben maga a mestör a hálót ellenőrizte, javítgatta. Ő volt a bokor feje. Mindenkinek állandó volt a munkaköre. Herman Ottó szerint

63 ez volt a tanyavetés, azaz hálókivetés módja: „minthogy a hálót a víz mentén vetik, s a kerítést is így végzik, a hajóknak víz ellenében föl kell menni, hogy a hálóvetést megkezdhessék : ez a beadás. És amíg a laptáros a maga tartókötelével rendben van, addig a nagyhajót, melyen a háló van, egy helyen kell tartani, halásznyelven támasztani. Mikor megindul a nagy hajó a hálóval, akkor a laptáros már készen van kötelével, laptárával, tehát alákészült, s ekkor kivethetik az apacsúrját is, amelyet tartania kell. Amikor pedig ezt már a vízre vetették, és a folyóba eveznek, egymásután ki kell vetni a hálót is, mindaddig, amíg el nem fogy, azaz amíg a háló másik vége is a vízbe nem kerül. Ekkor kiáltja a mester: huja, s e szóra a pöckös megerősíti a kijáró kötél pöckét a hajó pöcöklyukába, s a hajó, félkörben fordulva a part felé tart. Mikor a hajó partot ér, akkor a háló eleje még annyira van a parttól, amennyire a kijáró kötelet engedték. Ekkor kiugrálnak. A pöckös kioldja a pöcköt, nekiesnek a kijáró kötélnek, teljes erővel húzva, kihozzák a nyargaló apacsot a partra. S arra a szóra : vödd ki elöl, az a legény, aki éppen legközelebb áll a parthoz, odaugrik, megragadja a nyargaló apacsot, és kihúzza a partra. A háló ekkor nagy félkörben áll, 62 Herman, I, 264. 63 Herman, И, 802. 431