Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Kukorica Öregek ajkán kukurica. Meghonosodásának szegedi körülményei ismeretlenek. Nyilvánvalóan a Balkán felől, hódoltsági területen át vert gyökeret a szegedi földben is, mint a dohány, paprika. Leonhardus Fuchsiusnak az alsóvárosi barátoknál őrzött, jelenleg lappangó füvészkönyvében a kukoricanövény rajzánál ezt a XVII. századbeli kézírásos bejegyzést lehetett olvasni: Török búza. Turcicum frumentum. Bizonyos, hogy a XVIII. század folyamán Városunkban már termesztik. Reizner János adatai szerint

24 1719-ben 252, éspedig Alsóvároson 132, Felsővároson 120 köböl kukorica termett, 6156 köböl búza és 1139 köböl árpa mellett. Ez nyilván még csak a kukorica kerti termelésére, szinte kísérletezésre mutat. A fejlődés hatalmas arányait, illetőleg eltolódását mutatja, hogy az 1847. évi összeírás szerint 13,377 mérő búza mellett, már 50,126 mérő kukorica volt a helybeli termés. A termelés régiségét, ugyanakkor a kukoricakultúra fiatalságát jól tükrözi Dugonics András példabeszéde : nem tudtuk még akkor, mi a kukorica, azaz nagyon régen volt, amiről éppen szó van. A XVIII. század derekán a Tanács megengedi, hogy a Város peremein lévő, kipusztult szőlők helyén kukoricát termesszenek (deinceps in fundis vinearum desertarum liceat fagopyrum seminare).

25 Nyilvánvaló, hogy a Szeged szegénysorú családjaiból települt Rókusnak egykorú, de még a múlt században is élő, tréfás Kukoricaváros, embereinek kukoricapolgár, legényeinek kukoricagyerök, papjának kukoricapap neve onnan származott, hogy itt vált a kukorica helyi termesztése először rendszeressé, céltudatossá. Lehetséges, hogy a rókusiak eleinte ingyen kaptak néhány évre nyomásföldet is a Várostól, amelyet egyedibül munkáltak meg: adót nem fizettek érte, az egész termés őket illette. Ennek az idők során Rókus disznóhízlalásában lett mérhetetlen jelentősége, amiről más összefüggésekben bővebben is szólunk. Természetes, hogy az istállózó jószágtartás általánossá válásával is a kukorica mind nélkülözhetetlenebbé válik. A kukoricát azonban nemcsak a jószág fogyasztja, hanem az ember is. Nyáron a gyönge kukoricát csövestől főzik, olykor nyársra húzva megsütik. „Keresni szoktuk a régi várost — írja

26 Tömörkény századunk elején — amelyben az utcasarkokon fehér kendővel borított talicskákban árulták öreg asszonyok a főtt kukoricát." Ez egyébként még napjainkban is előfordul. Télen a szemes kukoricát főzni szokták. Levét cukorral édesítve köhögésről hatásos szernek tartják. Újév napján a főzésére biztosan sor kerül, mert a régiek hite szerint így sok ércpénzük lesz. A kukorica pattogatása főleg a nagyböjti időszakban, leginkább nagypéntek délután történt. Mindezekről a szegedi konyha bemutatásánál bővebben is szólunk. Karácsony estéjén az asztal alá a szakajtóba csöves kukoricát is szoktak tenni. Ünnep után lemorzsolják és vagy a jószágnak szórják oda, vagy pedig a vetnivaló kukoricába keverik. Mindkét esetben bűvölő célzattal, hogy a jószágtartáshoz, kukoricatermeléshez szerencséjük legyen. Tápén farsangháromnapokban virágcserepekbe kukoricát vetnek. Az első cserépbe vasárnap, a másodikba hétfőn, a harmadikba pedig kedden. Hogy milyen sorrendben kelnek ki, aszerint kell a kukoricát tavasszal korán, rendes időben, vagy későn vetni. A ritkán előforduló piros csövű kukoricát fosztás alkalmával külön teszik, és az utcára néző padláslyukban kiakasztják. Ez régebben annyit jelentett, hogy eladólány van a háznál. Tápén a 24 Reizner, III, 425. 26 Balassa L, A magyar kukorica. Bp. I960, 55. A munkát nagy módszertani haszonnal forgattuk. 26 Tömörkény I., Öreg regruták 335. 612