Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Ismeretes, hogy az alma nem egyszerre érik le a fájáról. A legelejét, általában a leghitványát malaccal etetik meg a tanyaiak. Ha sok termett, almapálinka is fő belőle. Az almabor almából préselt bor, amely régebben úgy készült, hogy az almát nagy hordóba összehordtak. Itt két-három nap múlva erjedni kezdett és megpuhult. Ekkor éppen úgy sutulták ki, mint a törkölyt. Hordóba szűrték. Itt letisztult, és inni lehetett. A selejtes és megerjesztett almából tanyán almaecet is készült. A félig hibás alma javát kivágják, komlószárító kason a napon megszikkasztják. Ebből lesz a téli aszaltalma, népünk nyelvén bagoly tüdő, ritkább nevén pifa: megfőzve jellegzetes karácsonyesti eledel. Kitűnő a leve is. Hogy ne essék bele a féreg, a gyeviek szerint három, egymás után következő pénteken rostában kell megszitálni, rázni. A bagoly tüdőből jut természetesen a piacra is. Friss almából készül nyáridőben a modernebb almaleves, almaszósz is. Az almapüréből jut az almásrétesbe, almáspitébe, almáskalácsba is. Mégis legáltalánosabb az alma nyers fogyasztása, főleg téli étkezések végén. Ott várakoznak olyan szoba szekrényén, sublótján, mestergerendáján, ahova nem gyújtanak be. Más helye a kamra, hideg idők beállta előtt még a padlás is. A birsalma megfőzve, leginkább betegek, fehérnépek, gyerekek kedves üdítője. A bisalmaléj betegeknek való. A bisalmasajt voltaképpen birsalmalekvár, amely sajt módjára szelhető. Leginkább pénteki vacsoraételként szokott télidőben asztalra kerülni. Jegyezzük még meg, hogy régebben a kihasadt mellű tápai anyák a repedésekbe orvosságul birsalmamagot tettek. Az alma öregeknek is kedvelt gyümölcse. Termesztése különösen a tanyai gyümölcskultúra kibontakozásával válik országos, sőt legújabban nemzetközi jelentőségűvé. A régebbi időkben a Város népe almából bizony még behozatalra szorult. Erre nyilvánvalóan következtethetünk már az 1522. évi tizedjegyzék Almáros 'almaárus' családnevéből is. A lápos alma legelőször a XVIII. századi szegedi iratokban bukkan föl. Egy almás láp 1754-ben 40 dénár vámot fizetett.

56 Egy tanácsi intézkedésben (1797) ezt olvassuk: Ha a víznek forgása, avagy apadása miatt a Sóós Hajoknak, Almás Kasoknak s lápos fáknak és több e féléknek elegendő és szabad menetele nem lenne. Vedres István 57 írja: ,,A múlt őszön (1824) 274 Kass Alma jött a Tisza hátrul Szeged Várossába." A román laposok a múlt század folyamán az almát akolszerű deszkakészségbe öntötték. Szegedre érkezve, kikötve, mindjárt árusítani kezdték. „Kevés beszédű emberek ezek — írja

58 Tömörkény — mert vagy bun valamely dolog, vagy nu. Ha jó, akkor bun, ha nem jó, akkor nu... Mutat egy edény almát, a vevő mutatja a pénzt a tenyerén, amit érte adni akar. Ha bun, akkor elveszi a pénzt, és a zsákba önti az almát. Ha nu, akkor csóválja a fejét, és előveszi a pipát, hogy majd rágyújt, de megint csak visszateszi a tüszőbe, hogy ne fogyjon a dohány. És arca csak ritkán derül föl. Oh, nagyritkán, mert ritka e tájon az olyan ember, aki a nyelvükön ért. Ha azonban akad egy ilyen vevő, azonnal ki van cserélve... A románok zöldes, aprókás, de jóízű almáját népünk olájalma, fűzfaalma néven emlegette. „Amit... — írja a kiváló tanyai almákhoz szokott Tömör56 Kovács J., Szegedi emlékek 158. 57 Vedres I., A sívány homokság 28. 58 Tömörkény L, Bazsarózsák 140. 594