Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Egyes szőlőkben a szélvitorla, szélmotolla is védelmezi a termést. Védekezésre szolgál még a láz is. Keresztbe illesztett fára ruhadarabokat, rendesen már a permetezésből is kikopott gúnyát, a tetejére pedig rossz kalapot tesznek. Olykor a nadrágot és kabátot szalmával tömik ki. A szüret távolabbi előkészületei közé tartozik a hordók, kádak előteremtése, a borospince, boroskamra építése, berendezése. Népünk a homoki táj szőlőtelepítésében messze élenjárt, viszont nagyon elmaradt a tárolásban. Ez a must, bor minőségét sokáig rontotta, de az árakat is hátrányosan befolyásolta. Tudnunk kell, hogy akinek volt egy darabka homokföldje az már föltétlenül telepített rá néhány mérés szőlőt is. A Várostól bérbeadott földekre is ültettek szőlőt. Néhány év alatt termőre is jött. Ekkor azonban nagy gond elé állította az újdonsült szőlősgazdát a termés szüretelése, elhelyezése, értékesítése. A szőlőszedéshez szükséges kosarakat, garabolyokat téli ráértében maga a család fonta fűzfavesszőből. A vessző akárhányszor a szőlőgarádból került ki. Kád, hordó, dézsa készítése azonban már ügyeskezű barkácsoló embert kívánt. Ezt kádárnál kellett beszerezni. Tanyán eleinte pincét nem építettek. A hordók a kamrában foglaltak helyet. Ma is találkozunk ilyen elhelyezéssel Alsótanyán. A boroshordók társaságában természetesen ott találjuk a liszteszsákokat, krumplit, szalonnát, sósdézsát, kékkövesdézsát is. Nyáron bizony odakerült a téli gúnya, lábbeli is. Az ilyen boroskamrákat rendesen északra építik, hogy a nyári forróságban jó hűvösen maradjanak. Télen viszont éppen ez északi fekvés miatt könnyen behatolt a fagy. Ezért nagy hidegek idején két méternyi magasságban vagy trágyával rakták körül vagy kukoricaszárral borították be a boroskamra külső falát. Az ablakot szalmazsákkal tömték be, az ajtót pedig szintén szárral torlaszolták el. A gabonatermelés fejlődésevei tárolásának tökéletesedésével a kezdetleges boroshelyiség is fejlődni kezdett. A pince, pinceszín, pincepallás együttese jelentős épületté nőtt a tanyaudvarban. Elhelyezésére nagy gondot fordítanak. Legtöbbször a családtagok, rokonok, jószomszédok szüretelnek. Ha nagyobb a szőlő, akkor szüretölők fogadására is sor kerül. Az asszonynép a szőlőt szedi, a férfiak pedig gyűjtik, hordják, darálnak és préselnek. A szüretelés eleinte lehajolva történik, később pedig amikor már fáradni kezdenek, guggolva. Az idősebbek gyakran visznek magukkal kisszéket és odaülnek a tőke mellé, így szedvén le a fürtöket. A szüret után azonnal megkezdődik a szőlő feldolgozása. A századforduló előtt ez egész kezdetleges módon történt. A taposókádat véggel fölfelé állították. Kivették a csapdugót. Tisztára mosott saját szövésű lenzsákba rakták a szőlőt. Egy ember mesztéláb addig taposta a hordó tetején a zsákot, amíg must folyt belőle. A kitaposott szőlőt saját készítésű sutúban préselték ki. Egyébként a régimódi sutú, sutulásmód még manapság is megtalálható. A fejlődés későbbi szakaszán alakult ki a szőllödaráló, szöllőőrlő többféle modern típusa. Gyakran előfordult, különösen a századforduló tájékán, hogy kancahordóba szűrték a mustot. Olykor még födél alá sem tudták tenni. Pokróccal, deszkákkal valahogy letakarták és a must bizony akárhányszor a szabad ég alatt forrt meg. 586