Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A csősz legfőbb feladata mégis az idegen kártevők elleni védekezés volt. A seregélyek (Sturnus vulgaris L.), népünk nyelvén seregek, ser égjék nagy rajokban szoktak ilyenkor megjelenni, és ahová leszállottak, szinte az egész termést letarolták. A csőszök az egész szőlőhegyet egyszerre nem tudták belátni. Éppen ezért górékat építettek. A góré legegyszerűbb változata, formája az volt, hogy 5—6 m hosszú hengeres akácoszlopot héjától megfosztva, a létra fokának megfelelő távolságban átfúrták. A fúrást fölülről kezdték. A fogakat úgy illesztették a lyukakba, hogy a jobb és bal oldalon egyforma távolságban egymást váltogatva álljanak ki. Az oszlopot azután a szőlőhegy egyik tisztásán leásták. A fogazata földtől 40—50 cmre kezdődött. Eldőlés ellen a fogakkal szemben alátámasztották a támasztó/a segítségével. Föllépegetve a góré tetejéről messzebbre el lehetett látni. Fejlettebb és kényelmesebb volt a górénak négy oszlopon készült formája, amely 6—7 m magas is lehetett. A négyszögben leásott oszlopok tetejét félgömbölyűre fűrészelt akácfával összekötötték és bedeszkázták. Olykor még támaszkodó korlátot is készítettek a góré tetején. Létrául az egyszerűhöz hasonló módon készített egyik oszlop szolgált. Ha nem volt szükség rá, a csősz nem is ment föl mindig a tetejére, hanem csak a fölső fokokról nézett szét. A bedeszkázott rész egyébként asztalként is szolgált. Ide rakta a szükséges holmikat. Ezek voltak a kereplő, kancsika, parittya és galacsin. A kereplőt a csősz keményfából maga készítette. Széles fogaskerékszerű kereket faragott ki, középen átfúrta és nyelet igazított bele. A kereplőnek nyelve is volt, amely befűzés és forgatás után pattogott a fogaskerék fogazatán, miközben nagy zajt csapott. A seregjehajtó „nagy keményfa kereplő volt, amit két kézre fogva lóbáltak, forgattak — írja

41 Tömörkény — úgy ijesztették vele a határból az átkos serege madárt. El is űzték." Vele kapcsolatos a fölvizezett, összepancsolt borra mondott régi sentencia: na, ennek a bornak se kerepöltek. Ha sem a kereplő, sem a bufogó nem használt, akkor a parittyázásra került sor. A parittyát elhasznált csizmaszárból, vagy cipő felső részéből készítették tojásdad alakú, tenyérnyi nagyságú bőr kivágásával. A bőrdarab elkeskenyedő két végén lyukat vágtak. Mindkét lyukba két arasznyi jó erős dohányzsineget kötöttek. Az egyik zsineg végére hurkot vetettek, a másik szabadon állt. A jobb kéz hüvelykujjára került a hurok, miközben a bőrdarabba beletették a galacsint, a másik zsineget pedig a jobb kéz mutató ujjára lazán rátekerték. Az így előkészített szerszámot jobb kézben a fej fölött addig forgatták, amíg kellő lendületbe nem jött. Majd a kívánt irányba dobva kieresztették a mutatóujjra föltekert zsineget, és most már a galacsin a kellő irányba kirepült. A parittya természetesen kézben maradt. A galacsinokat székföldből a csősz maga már előre elkészítette, a napon jól kiszárította. A parittyát meg a galacsinokat a tarisznyájában magánál hordta. A góré tetejéről a fák tetején üldögélő, vagy már éppen a tőkéket dézsmáló seregélyek közé dobott, mire elrebbentek. Hacsak a fák ágaira vagy közvetlenül a karóra nem esett, a galacsin épen megmaradt. Ezeket, ha éppen útjába esett, a csősz összeszedte. Fontos szerszáma volt a csősznek a kancsika is. Minden gazda, akinek a hegyben szőleje volt, évenként tartozott adni a kancsikakészítéshez egy istrángot és egy marék lófarkat sugár céljára. A kancsikát a csősz maga készítette. Nyelét bicskájával olykor ki is faragta. Nyaklója, azaz a nyelet és az istrángot összekötő része szíjból készült. Mind a nyél felső részére, mind pedig az istráng elejére használt lábbeli puhább részéből sallangot is hasított. Az istráng elvékonyodó végéhez lapos vagy gömbölyű szíjat kötött, ennek végére pedig a lósugár került sajátosan összefonva. Ha a kancsikát jobb kezével feje fölött megforgatta, majd jobb oldalra vágott vele, akkor hatal41 Tömörkény L, Munkák és napok 490. 584