Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

inkább a testvérség fog össze a munka elvégzésére. Ez egy napnál tovább nem szokott tartani, mert a hirtelen eső a munkát, illetőleg takarmányt tönkre teheti. Kora hajnalban megcsinálják az ágyást, ahogy régen a nyomtatáshoz is készítették. Egy rétegben szalmát raknak le. Erre kerül vékonyabb rétegben a széna, legfölül pedig a polyva. Most rendesen három lovat fognak egymás mellé. Egy ember vagy erős kamasz gyermek a kör közepére áll, kezében tartja a jó hosszúra engedett szántógyeplőt, és bíztatja a lovakat. Másik kezében ostor : pattintgat vele, hogy a lovakat gyorsabb mozgásra serkentse. Frustokidőre, amikor a gyereknépség is kibújik a vackából, egyet beállítanak lóhajtónak. Nem könnyű munka, hiszen térdig süppedve kell a takarmányban körben járni, miközben forrón süt az augusztusi nap. A tokiász meg a kotú sokszor sebzi véresre az apró lábakat. Pihenés, megállás nincs, mert a lovak szabják meg a tempót. Ha a hajtó megáll, könnyen a lovak elé kerülhet, mert a kört hamarosan bejárják. Egy kis pihenő reggelizés idején akad, amikor a lovakat is megitatják. Tovább folyik utána a munka. A nyomtatás során néhányszor megfordítják a takarmányt, hogy jobban keveredjék, majd újra járatják. Dél felé megkezdődhetik a kazalrakás, amely tapasztalt ember feladata. A fenékbe rozsszalmát szokás tenni, hogy megvédje az értékessé vált takarmányt a penészedéstől, rothadástól. A rázottat, azaz az így összekevert jószágeledelt eleinte könnyű behányni a fenékre. Amint azonban magasodik, próbára teszi az embert. A villára csak keveset lehet szúrni, mert az apraja könnyen lehullik, beleszóródik a nyakba. A naptól, izzadtságból kihevült emberek nyakát ugyancsak csípi a polyvapor. Úgy próbálnak segíteni, hogy a kalap tetejét kiütik, a szélét pedig lehajtják. A rázottkazal magasra nem rakható, inkább elnyújtják. Ha elérik a 2 m magasságot, akkor már tetejeznek. A kazal tetejére ismét szalmát tesznek, hogy a szél, eső ne tegyen kárt a belsejében. Egyébként éppen úgy le szokták kötni dróttal vagy szalmakötéllel, téglanehezékkel mint a szalma-, illetőleg polyvakazlat. A rázottkazal rakása nehéz és kényelmetlen munka. Mint mondottuk, sietni kell vele, nehogy az idő beleszóljon, ezért szokásos több család összefogása. A segítséget hasonló munkával viszonozzák. A munka végén kis vendégség következik. Most nézzük meg az elcsépelt gabonaszem, öregek ajkán élet

12 eltevésének, tárolásának módjait. A betakarításhoz szükséges zsákot az utolsó évszázadban városi üzletekből kölcsönözni szokták, vagy a gépgazdától kapják meg, amíg házhoz nem szállítják. Ha a szem bekerül a hombárba, akkor visszajuttatják, hogy ne sok napibért fizessenek. A búzászsák egyik régi, öregek emlékezetében máig élő fajtája volt az ásztorkás zsák, amelyet Tömörkény

73 így ír le : „olyan zsák, hogy külön teteje van neki. Aztán nem madzagra kötik be a száját, hanem korcra jár. Régi edény az, kenyérnek való liszteket volt szokás benne tartani. Azért volt teteje, hogy a lisztet por ne lepje." Maga az oszmántörök eredetű ásztorka Ferenczi János meghatározása szerint „vászondarab. Hogy minél több gabonát önthessenek a zsákba, a száját nem úgy 72 A szó a szegedi régiségben is előfordul: 1721. „Mind tavalyi s harmadévi szénát s életet is az alsóvárosbeli szegény emberek hordták el róla bíró parancsolatjából." Reizner IV, 330. 73 Tömörkény L, Napos tájak 18. 564