Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Személyes visszaemlékezések szerint tanyán olykor talpraállítva rakták a bekötött kévéket, a ló bizony fel is fordult közöttük. A lovak lábát sokan be is kötötték, hogy a szalma ki ne vérezze. Ha a ló hugyozni készült, levezették az ágyasról. A ganét lapáton dobták ki. A nyomtatás, főleg az ágyazás, ágyáskészítés archaikusabb temesközi módjait Varga Géza is megörökítette

65 Kikinda vidéki népünk köréből. Ide egyébként alsótanyai szegényparasztságunk is eljárt a múlt század utolsó évtizedeiben nyomtatni. A legelterjedtebb forma az volt, hogy az ágyasba rakott kévék kalászukkal befelé néztek. így aztán az ágyás széle vastagabb, magasabb volt, mint a közepe. A legkülső kévék már nem is feküdtek, hanem állottak. A második forma hasonlított ehhez. A különbség csak annyi volt, hogy a kévéknek kalászos része állott kifelé, és így a közép volt a legmagasabb. Itt a kévék már talpon állottak. Az ilyen ágyasba tudtak legtöbb kévét beleszorítani, tehát vele volt a legtöbb munka. Olyan ágyazás is volt, hogy valamennyi kévét egy irányba, de azért karikába rakták. Ez sok helyet elfoglalt, kevés búza fért bele, de munkálata természetesen könynyebb volt. Volt kétféle gyűrűs ágyás is, amelyet állítólag homoki emberek honosítottak meg ezen a vidéken. Ezekhez nagyobb udvar, szérű kellett. Az ágyás közepén karó. Ehhez kötötték a megfelelő hosszúságú kötéllel a lovakat. A hajtó vagy az ágyás közepén, vagy a szélén állott. Innen irányította a lovak járását. Meg kell még jegyeznünk, hogy az egyik módnál a kalászukkal befelé fordított kévék küllő formában helyezkedtek el az ágyás peremrészén. A másiknál viszont az egy irányba fektetett kévék koncentrikus köröket alkottak. Györffy István úgy hallotta, hogy a szegedi tájon valamikor 6 lóra 25 keresztet, 2 lóra pedig 10 keresztet számítottak és naponta 2 ágyassal készültek el. Tőle tudunk a ráágyazás hagyományáról is. A délelőtti ágyás szemét nem takarították mindjárt föl, hanem ráágyaztak, vagyis újabb kévékkel rakták meg. Előfordult az is, hogy két napig ágyaztak rá, tehát 4 ágyás szemét tolták egyszerre garmadába. A tápaiak egy ágyasba háromszáznál is több kévét beleraktak. Utána ráengedték és körbe hajtották valamikor az ökröket, teheneket, majd a század utolsó évtizedeiben a lovakat: négyet-ötöt, kötőféküket az ágyás közepén tartotta és irányította a nyomtató ustor segítségével is egy ember. Györffy István hallomása szerint olykor csak az első letörést végezte 6—8 járomba fogott ökör, egyébként lóval nyomtattak. Nyilván itt több változat keveredett egymással. Mindaddig tapostatták, amíg a szárakon kalász volt. Ha már letöredeztek, akkor leszalmázták, vagyis a szalmát vasvillával gondosan kivetették az ágyasból. A maradék kalászos részeket megforgatták, rázták, és újra ráeresztették a lovakat. Ez a folyamat addig tartott, amíg az ágyasban csupán szem és polyva nem maradt. Ezután következett a kaláholás: falapáttal megforgatták a polyvás szemet. Utána még ezt is tapostatták. A szemtől elvált polyvát a sűrű, aprófogú aljverőgereblye segítségével lehúzták, és a még apró polyvával vegyes szemet egy rakásba tolták. Nagyobb gazdáknál szömhúzó is volt: vastag deszka, amelynek közepén megfelelő helyre cövekszerűen két rúd volt erősítve. Ezekhez lehetett a ló istrángját kötni. Egy legény az élére állított deszkára állott, és a ló farkába kapaszkodva, húzatta össze a szemet. Ezután a szórás, szelelés kezdődött. A tisztára söpört szérűn egy ember szórólapát alkalmi néven emlegetett falapáttal magasra szórta a szemetes búzát. A könnyű 65 Kéziratát Penavin Olga bocsájtotta rendelkezésünkre, hálás köszönet érte. 556