Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

ebből mi ment át a szegedi gyakorlatba, így Raichl Ferenc, sőt Lechner Ödön épületdíszítéseibe, lakatosmunkákba. Mindenesetre a szegedi magyaros szecesszió egyik forrását érezzük Kabók Imre művében, illetőleg Beck Pista környezetében. Szándékosan időztünk hosszabban Beck Pista dilettáns világánál. Azt hisszük ugyanis, hogy a művelt szegedi közvéleményben közvetlenül vagy közvetve ő készítette elő a megértést, adta meg magángyűjteményével szinte a tárgyi alapot a múzeum néprajzi tárának halaszthatatlan szervezéséhez. A hivatalos Város az árvíz után mintha szégyellte volna paraszti gyökérzetét, mindenképpen modernnek akart mutatkozni. Most a század elején mintegy belátja, hogy Mikszáth és Tömörkény irodalmi kozmosza mellett szükséges a tárgyi világ múzeumi szemléltetése is. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége nevében Seemayer Vilibáld jelentése alapján Fraknói Vilmos úgy intézkedett (1905),

154 hogy egyelőre „a szegedi múzeum néprajzi osztályának feladata kizárólag magyar tárgyak gyűjtése leend. A gyűjtés az első három év lefolyása alatt Szeged város és a Szegeddel szoros kapcsolatban álló szomszédos községek, minő Tápé, AlgyŐ területén lesz eszközlendő." A gyűjtést Tömörkény István igazgató, Móra Ferenc könyvtáros, Szász Gyula népiskolai igazgató, Kovács János és Cs. Sebestyén Károly néprajzi kutató, továbbá Beck István, Bitó János halászmester, Pocsátkó Károly képkeretező végzi. A leirat Mórát, Sebestyént, Szász Gyulát egy hónapos gyűjtési és preparálási tanfolyamra rendeli. Meg kell a fényképészeti laboratóriumot is szervezni. A néprajzi tárat három év múlva a múzeumépület földszinti részén kell megnyitni. Ezután hét éven át a Dél-Alföld magyarsága körében kell a gyűjtést tovább folytatni. Az első néprajzi leltár különbséget tesz a városi és állami tulajdon között, aminek napjainkban már nincs jelentősége. Az ajándékba adott tárgyak értékmegjelölés nélkül a városi, a vásároltak pedig az állami rovatba kerültek. Magánszemélyektől s emellett sok tárgyat a zsibpiacon vettek. A tárgyak jelentős része nem Szeged városából, nem is Tápéról, a szegedi tanyákról, vagy éppen a Temesközbe rajzott népünk köréből származik. Ennek nyilvánvalóan több oka van. Reizner János elzárkózása több értékes, mondhatni válságos szegedi évtized kiesését jelenti. Majdnem hiába keressük a régi leltárban a nagymúltú szegedi fazekasság, késesség, szűcs és szűrszabó mesterség emlékeit és alkotásait. Csak szórványosan találjuk meg a tanyai élet, paprikaipar, dohánykertészet tárgyi világát. A hajóács-emlékek jórésze Csongrádról, a szűcsöké, késeseké, kalaposoké Félegyházáról, a cserepeké Vásárhelyről, Orosházáról, a bútoroké Tótkomlósról, a bábsütő mintáké Aradról, a ruhaneműké Apátfalváról, Óbessenyőró'l, Vésztőről, a bácskai Doroszlóról, Szondról, Bátmonostorról való. A papucsos, talicskás, bocskoros, szíjjártó mesterség jellegzetes szegedi világából csak ízelítő akad, rendszeresen összegyűjtött anyag nincs. Mintaszerű viszont a kékfestés gazdag helyi anyaga. Kétségtelen, hogy Szeged népe ekkor már szinte teljes egészében árutermeléssel foglalkozik, tárgyi szükségleteit az olcsó és divatos gyáripar hatalmas választékából elégíti ki. A hagyományos szegedi iparágak hanyatlani kezdenek, illetőleg alkalmazkodni kénytelenek. Összeszűkül a paraszti önellátás világa is. így van azután, hogy a múzeum néprajzi tára a szegedi tájtól és néptől eltérő, mindenesetre jelentős makai, orosházi, apátfalvi, tótkomlósi, pitvarosi, csabai, sőt gyomai, vésztői, továbbá dorozsmai, horgosi, csongrádi és — Móra Ferenc révén — félegyházi anyagot foglal magában. Találunk benne — mint mondottuk — a bolgár 154 A szegedi néprajzi múzeum. Fraknói Vilmos a város tanácsához. SzN. 1905, 154. sz. 4* 51