Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Egy hold földbe egy mázsa szemet számítanak. A vetőabroszra, vetőzsákba viszont az öregek visszaemlékezése szerint egyszerre egy vékányi szem került bele. Minden lépésre egy marékkal szórtak el. A vetés végén általában így szóltak: hallá Istennek! A vetögetés úgy történt, hogy a magvető jobb lábával kilépve, jobb kezével belemarkolt a zsákba, abroszba, és ujjai között nagy lendülettel bal felől szétszórta a szemet. Ha nagyobb tábla bevetéséről volt szó, akkor a vetést legszélről kezdte, és belől nagy élőket fogott. Végül az egészet beszegte: magot szórva körüljárt a barázda mentén. Vigyázott, hogy ablak, azaz vetetlen rész ne maradjon. A röszkeiek szerint, aki szépen vet; úgy vet, mintha az eső esne. Az időjárástól, családi körülményektől és hagyományoktól függően a búzát vagy alávetik, vagy fölülvetik. Az alávetés, aláfordítás a vetésnek az a módja, amikor a magot szántatlan földön szórják el. Utána pár ujjnyi mélységben felszántják, végül megboronálják. Erre a módra mindenesetre inkább szükségből kerül sor. Általánonosabb a fölülvetés, amikor a felszántott föld tetejére szórják el a magot, majd mindjárt boronálnak. A vetőgép a. századfordulótól kezdve középparasztjaink gazdaságában is megtalálható. Pénzért, viszontszolgálatért ismerősöknek, rokonoknak, szomszédoknak is oda szokták kölcsönözni. Tanyai ember nedves földbe inkább kézzel szeret vetni. Sajátos módon napjainkban a háztáji földeken a kézzel való magvetés fölújulóban van. Ennek oka egyfelől, hogy a szövetkezetbe teljes modern fölszereléssel, így vetőgépükkel léptek be a gazdák. Másfelől pedig a kicsinyke földdarabok megmunkálása traktorral, vetőgéppel éppen nem volna gazdaságos. A vetegetés után azonnal a boronálásra kerül sor. Nem tudjuk már, hogy milyen volt a körmösborona, amelyről Dugonics András ad hírt: Nézd a Járom-szöget ki-feszítö szőke ökröt is: hogy vonnya szántó-vassát és körmös boronáját.

39 Még a századfordulón is járta a kökényfa tövises ágaiból font tüsökborona, tápaiasan vesszőborona. A szegedi vásárokon a készítő bihari románok maguk is árulták. Visszahajtott vastagabb végének boronanyüst, egyszerűbben nyüst a neve. Ez, illetőleg ennek egy kis része szemverésről javasolt tápai üszköbösvíz készítésénél is kasználatos. Hogy az eső ne érje, az ereszét alá, szín falára szokták felakasztani. A boronára erősített, befogásra szolgáló farúdnak boronahúzó fa a neve. A tüsökboronát az újabb évtizedekben kiszorította a kovácstól készített, vagy gépgyárban gyártott vasborona, vasfogazata után fogasborona, röviden fogas. Akkor fogasolnak, ha nagyon hantos a föld, ha a búzát kézzel vetik, vagy ha a sebes eső megkeményíti a földet. Apróbb a foga, és kizárólag csak a mag befödését végzi az újabb, modernebb magtakaró, másként búzaborona. Erős vasláncokból van összeróva a láncborona. A gyári tárcsásborona, tápaiak ajkán hantvágó a két világháború között jelent meg a szegedi tájon. A magtakarás munkáját a boronálás után olykor még a dörzsölés követi. A dörzsölő, Apácán simító legtöbbször a kocsi oldaldeszkájából rögtönzött borona, amelyet vetés után — belátás szerint olykor a fogasolás kihagyásával — lapjával a föld elsimítására használnak. Kötelet kötnek rá, lovat fognak eléje, valaki nehezékül rááll, vagy ráfekszik. A deszka keresztben csúszva simítja a földet. 39 Dugonics A., Etelka I, 401 ; Uő. Ulisses 172. 532