Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Befejezésül át kell még tekintenünk a szegedi néprajzi múzeológia történetét és fejló'dését is. A törekvések az első időkben természetesen még fejletlen szemlélettel, ötletszerűen nyilatkoznak meg, amelyekben több a lelkesedés, mint a céltudatos, organikus program. Biztos, hogy már Vedres István, Kováts István és más szegedi úttörő gyűjtők is fölfigyeltek a szegedi népélet tárgyi világára. Tudtunkkal a legelső nyilvánosságra, szemléltetésre szánt szegedi néprajzi anyagot az 1874. évi bécsi világkiállításon

149 Xanthus János felszólítására mutatták be. Összegyűjtését Reizner János végezte. Ez annál feltűnőbb, mert múzeumigazgató korában végig ellenállt a néprajzi osztály szervezésének. Magatartásának háttere, érvei nem ismeretesek, illetőleg komolytalanok. Azt mondogatta volna, hogy akkor mindent be kellene hordani a múzeumba. A bécsi kiállításra küldött néprajzi anyag különben három testes ládát töltött meg. Jellegzetesebb tárgyai: szűcsmunkák (suba, ködmön, dohányzacskó), bicskakészlet, bőrduda, cserépedények. Liptay Pál, Szeged városának világkiállítási képviselője jelentéseiben kiemeli Harcsa András csizmáját, amely „remekmű a maga nemében", Bittó István és Nigrényi Pál lakatjait, Weltner Márton és Keppich Alajos paprikáját, Vasas József bundáját, Auer József és Brauswetter Vilmos óráját, Rainer Ferenc hordóit, Ádám Ferenc „gyönyörű hímzett cipőjét", Eichinger Károly rostáit, Tápé gyékényét, Bakay Nándor kötélkollekcióját.

150 Az 1876. évi szegedi országos kiállítás a helybeli népi iparágakat is bemutatta. Sajnos ezekről nincs egykorú elmélyedő beszámoló. Ezért a szemtanú kisdiákként idekerült Herczeg Ferencet idézzük: „Édesanyám vitt fel minket Szegedre és Mici nővérünk elkísért. A városban éppen akkor ipari és mezőgazdasági kiállítás volt és mi egyszerre beleestünk a magyar népélet közepébe. Annyi subát, gubát, szűrt és csizmát azóta sem láttam egy rakáson, az orrom pedig ma is visszaemlékszik még a kiállítás kellemes fa-, kender- és cserzett bőrszagára."

151 Reizner János megátalkodottságának szomorú következménye, hogy a szegedi népművészet számos remeklését később már nem sikerült a múzeum és így az utókor számára megmenteni. Különösen fájlaljuk a nagyhírű szegedi asztalosság és fazekasság alkotásainak rendszeres fölgyűjtését, továbbá a bőrművesség anyagának pótolhatatlan hiányosságait. Mikorra Tömörkény István került a múzeum élére, akkor már nagyon sok tekintetben elkéstünk. Reizner igazgatásának idején a múzeumi célzatú néprajzi gyűjtést hallatlan szívósággal és lelkesedéssel, bár természetesen sok egyoldalúsággal egy érdemes amatőr, Beck István (1848—1912) végezte, akit szögedi magyar, utolsó szögedi magyar, olykor Pista sógor néven becéztek szegedi barátai és kortársai. Alig van egykorú szegedi író, aki valamiképpen meg nem emlékezett volna róla.

152 Mi is meghatottan idézzük Don Quijote nemes szegedi ivadékát. Először is nézzünk szét egy eleven újságriport nyomán az otthonában : „Piros csizmában, kék búzavirágszínű, feketezsinóros nadrágban, hófehér lajbliban, tulipános széken üldögélt a szegedi legnagyobb magyar, Beck Pista. Csupa ma149 Szegedi népismei tárgyak a bécsi kiállításon. SzH. 1872, 145, sz. 160 Liptay Pál, Szeged város világkiállítási képviselőjének jelentése. SzH. 1874, 18, 19. sz 151 A Várhegy. Herczeg Ferenc emlékezései. Budapest é. n. 103. 152 Beck Pista (1848—1912). SzN. 1912, 285—286; Vö. még Beck Pista művészei. SzN. 1901, 249. sz.; Szalay J., Piros csizma, kék nadrág. Beck Pistánál. SzH. 1909, 166. sz.; Malonyayval való kapcsolatairól: H. Gy., A legmagyarabb magyar. Látogatás Beck Pistánál. Délm. 1910, 31. sz.; Gy., A Lechner téri remete. SzN. 1912, 84. sz.; Móricz P., Nótárius Beck Pista. SzN. 1912, 112. sz.; Móra F., Szegedi tulipános láda I, 155. 4 A Móra F. Múzeum Évk. 75. II. 49