Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

kolbászt nyújtottak ki. Kálmány följegyzése szerint

139 viszont Tápén a kántálok nyújtottak be rúdra erősített kecskefejet és ebbe dugták az étkeket. Természetesen be is engedték őket, hiszen elsősorban a családbeli legények, lányok meglátogatásához kerestek ürügyet. A szokás részben összefüggött, illetőleg keveredett az angyali vigasság néven emlegetett adventi hagyománnyal

140 is. Ekkor az egyházi énekek mellett valamikor sort kerítettek a tücsöklakodalom előadására

141 is. Erről e helyen annyi is elég, hogy a disznótori felnőtt kántálókat asztal mellé ültetik. Vacsora végeztével előkerül a citera, és elkezdődik a fiatalság táncmulatsága. Tréfásan mondogatják: táncoljunk, hogy fő ne keljön! Tápén emlékeznek rá, hogy bőrdudást, tekerőst is hívtak a disznóbálba muzsikálni. Voltak olyan disznótorok, hogy a darvadozó népre rávirradt a kései decemberi hajnal. Amikor búcsúzkodásra került a sor, a vendégeknek a maradékból adnak kóstolót. Ezenkívül egy szál nyers hurkát, darab kolbászt, töpörtőt is tesznek hozzá. Ez viszonosság alapján történik. A kolbász, disznósajt, májashurka már másnap füstölőre kerül, viszont a sonka, szalonna, esetleg oldalas, orja csak a sózóban való teljes átpácolás után. A húsfüstölő, füstölő régebben a konyha szabadkéményére erősített néhány vízszintes vasrúd volt. Átmeneti, néhány helyen még föllelhető forma, hogy a szabadtűzhelyét fölváltja a sparherd, de a szabadkéményt vékony mennyezetfallal, rajta kis csapóajtóval különítik el a konyhától. így a tüzelés modernebbé vált, de egy ideig a füstölés hagyományos módja is még megmaradhatott. Újabban átalakított, illetőleg épített házaknál ez természetesen már elmaradt, és az udvaron deszkából rögtönöznek füstölő bódét: akkora helyiséget, amelyben egy katlan szorosan elfér. A benne égő bükkfa füstje átjárja a rúdra akasztott egyetmást. Egyesek már hentesnél füstölteinek. A disznónak egyéb kisebb, alkalmi haszna is van. A szép hosszúra sikerült disznósörte nem mindig veszett kárba, mert takarékos gazdasszony kefekötővel meszelőt köttetett belőle. Az eleven disznó sortéi között élősködő disznótetű Kisteleken olyan ló, marha hőrőjébe, pérájába kerül, amelyiknek elállott a vizelete. A tetű mozgásával a jószágban kedvező ingereket vált ki, és a vizelet csakugyan megindul. A disznótor után következő napokban főzte ki régebben a gazdasszony családja számára a szappant. A jó acelas szappan főzése nagy figyelmet, tapasztalatot követel. Nem csoda tehát, ha attól féltek, hogy a fővésben levő szappant idegenek megverik szemmel. Nem is engedtek közel senkit a katlanhoz. Még családbelinek sem volt szabad fáradt szömmel ránéznie, mert akkor nem állott össze. A szemveréstől egyébként még a hivatásos szappanfőzők is tartottak. A tápai asszony már előre meg szokta köpködni az üst fenekét, mielőtt a töpörtős, másként szappanyos tartalmát, tápaiasan gyüleményt beleöntötte volna. A főzés után téglalap alakú formába öntött, kihűlt, feldarabolásra váró szappannak táblaszappan a neve. Ha a lúgot nem keverik bele, akkor színszappan néven is emlegetik. így értékesebb, mint az egybenhagyott eresztött szappan. A szappanlúg rossz edényben olyan helyre került, hogy a kíváncsi gyerek ne férjen hozzá. A dróttal, erős zsineggel szétvágott szappankockák valamikor a mestergerendára kerültek. A sok szappan és gazdag ágynemű régebben egyik büszkesége volt a szegedi gazdasszonyoknak. 139 EA. 2816. 140 SzegSz. I, 71. 141 Kovács J., 301. 507