Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

valósággal földrajzi nevekké válnak. Ilyenek a XVIII. századból a már említett Háromszájú kút, Szotyak kútja. A múlt századból, amikor a nyomásokat, járásokat kezdik feltörni, a Várost övező feketeföldeken, még a homokvilágon innen : Ződfáskút, amelynek ágasa élő, zöldellő fa volt, továbbá a nyilván közeli bodzafáról elnevezett Borzáskút, a családnévi eredetű, birtoklást jelző Egrösikút, Tűreskút, Pútyikút, Csíszárkút, Mórakút, a földrajzi helyre utaló Balagitóikút, Sárosvőgyikút, Móraszékikút, a szőregi Tavasziszélkút. E mezei kút néven is emlegetett, kint a földön dolgozó igásjószág itatására szolgáló kutakat a máshol részletesen jellemzett gazdaság ásatta, majd tartotta rendben az öreggazda ellenőrzése és a csősz, azaz mezőőr felügyelete alatt. A puszták régi fiai, pásztorok és betyárok a kút és részei állítgatásával izentek is egymásnak. „Ismeretes — emlékezik Tömörkény —,hogy a kútágasokkal, azaz hogy a gémmel és az ostorfával telegrafálni tudtak. Az messze ellátszik. S ha kint valahol a pusztában a gulyás vagy csikós katonaságot látott, tilosra állította a kútgémet. Az messziről megmutatta az üldözött lovasnak, hogy igyekezzen arról a tájról elfelé, mert ott keresik. Mit tudott az ilyesmiről a zsandár? Beállhatott ő tizedmagával a csárdába, elbújhatott s leshette az üldözöttet, hogy mikor majd gyanútlanul bejön, hirtelen aláverik: azonban hát az éppen akkor nem ment a csárdába, mert a csárdásnak is volt annyi magához való esze, hogy tilosra állította a kútágast." * Amennyire tudunk, elöljáróban összefoglalóan szólunk még a régi pásztoréletről, főleg a hajlékról és táplálkozásról. Minthogy a legeltetés állandó helyváltoztatással járt, a meghúzódó hely és evés-ivás is ehhez a vándorélethez alkalmazkodott. Legősibbnek látszik a szegedi tájon is a cserény, tápaiasan csere néven emlegetett, födetlen, vesszőből táblásán fonott pásztorlakás, lovaknak való szárnyékkai, amelyet a pásztorok még a múlt század első felében is legelőről-legelőre költöztettek. A század derekától lassanként állandóbbá vált, palánkos lett, és hellyel-közzel félfödelet is kapott.

12 Egy alsótanyai volt öreg pásztor szerint úgy készült, hogy a kívánt távolságban, a cserény méreteinek megfelelően négy karót a földbe vertek. Erre fölül két-két párhuzamosan elhelyezett karót három oldalon ráerősítettek, és közéjük sűrűn rakva, kissé befelé buktatott hosszú szárú nádat dugdostak. Alul körülfonták, fölül pedig gyékénytakarót borítottak rá. Az üresen hagyott oldalon volt a bejárat, cserényajtó. A cserény mellett volt a többféleképpen emlegetett, egymástól alig megkülönböztethető szárnyék, karám, sopa. A lószárnyék — mint láttuk — a cserényhez hozzászőtt két oldalfal volt a pihenő lovak számára. A marhaszárnyék Tömörkény visszaemlékezése szerint

13 az ő idejében is már imitt-amott látható : „ide is, amoda is fákat ültettek az ésszel élő emberek, s e fákból idő múltán erdők keletkeztek. Ez most már a szárnyék helyett van, s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől, széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab kerítés sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül. A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is, ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy hosszú akácot kivágnak, ágait lebotolják, s a csupasz 12 Herman О., A magyar pásztorok nyelvkincse 180. 13 Tömörkény L, Vízenjárók 129. 448