Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A kecskebéka, tápaiasan kecsmeg, horogratűzve szintén csalétkül szolgál. Népünk irtózik a fogyasztásától, de vannak célszörű szögény embörök, akik klinikai, kísérleti, továbbá kiviteli célokra, urak számára fogdossák. A kecskebékák tavaszi brekegését, vartyogását utánzó mondókáknak több változata is van. Alsóvárosi, szőregi: mit varrsz,

52 mit varrsz? Papucso-cso-csot. Kinek, kinek? Kalára néninek. Felsővárosi „párbeszéd" közöttük: (Öregbéka): mit varrsz, mit varrsz, mit varrsz? (Fiatal béka): Papucsot, papucsot, papucsot! (Öreg béka: atta teremtötte! atta teremtötte! (Együttesen): Urrak a papok, urrak a papok, urrak a papok.

53 Lakatos Károly írja, hogy a régi szegedi pákász a nap állásából meg a békák szólásából pontosan meg tudta mondani, hogy hány óra. Szerinte a béka minden órát mögvecsörnyéz, mintegy megzsolozsmáz. Ha a lány régebben teherbe esett, tréfásan, de szánakozva is, azt mondották, hogy vízibornyút (Gordius aquaticus) nyelt. A Tiszában — írja költői tapintattal Gulácsy Irén

54 — nem csupán halacskák tartózkodnak, hanem különféle veszedelmek is. Minden rendű tiszai embernek a magáé. Ott van mindjárt a fehérnépek réme, a Vízibornyú, mely termetre kicsiny ugyan, de ha az ugrifüles lányok nem vigyázatosan isszák a Tisza vizét, benyeletvén szerfölött megnőhet az és a hajadonnak semmi keresete többé a templomi padban, sem pedig a tisztes szülői hajlékban." Vízmenti állat a vízipocok (Arvicola terrestris). Szegényebb emberek a bőréért fogdossák és bőrműveseknek, főleg kesztyűsöknek adják el. Ünnep a halásznak, ha vidra (lutra) kerül a kezére, mert ennek bőréért különösen szép pénzt kap. Kisszörszám annak a halászó eszköznek (varsa, horog, kisbárka, ladik) neve, amelynek kezeléséhez egyetlen halász is elegendő. A kishalas szörszám viszont olyan halászó eszközök összesége, amelyekkel kisebb halfajtákat lehet fogni. Világos tehát, hogy szorosabb értelemben a kishalász olyan halász, aki egymagában űzi mesterségét. Szerszámai: 2—3 kece, 30—40 varsa. Dolgozik még átkötő-, csapó-, fenekeshoroggal, emelivel, viliikkel, olykor pöndölhálóval, kuttyogtatóval. Ezzel szemben a nagyhalas szörszám, másként nagyszörszám olyan halászó eszközöket jelent, amelyekkel nagyobb halfajták foghatók. A sok halászlegénnyel, gazdag fölszereléssel dolgozó halász régi neve nagyhalász, halászgazda. Ha már nagyvállalkozónak számított, akkor meg nagyfisér volt. „Ficséreknek — írja Bitó,

55 (aki egyébként szintén közéjük számított) — azokat a halkupeceket hívták, akiknek nem volt bérletük, se halászatuk, de még nagyhálójuk sem, hanem csak másoknak a hálójából hordták el a halat. Ez igen érdekes, különálló osztály volt a halászok között. Mind jóban voltak. Egymás kezére játszottak, együtt jártak. Ha kettő közülük összekülönbözött, irgalmatlan veszekedést csaptak, szidták egymást, de holnap már mindent elfelejtve együtt traíikáltak, és egymás kezére kötötték az üzleteket. Már a ruházatukról meg lehetett ismerni a mesterségüket, mert mind egyformán öltözködtek. Vasárnap a templom előtt ha összeverődtek, igazán szépek voltak a ficsérek: világoskék szép magyarnadrágban, amihez virágos metszett bársonymellényt és fekete spencelt hordtak, mind sűrűn apró ezüst gombbal díszítve. A fejükön meglehetős nagyszélű pörgekalap, amilyent csak ők viseltek akko52 Az r hangot ropogósán ejtik. 53 Kálmány I, 211, III, 92. 64 Gulácsy L, Átal a Tiszán 121. 55 Bitó 42. 58 Reizner III, 478 428