Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

HALÁSZAT A szegedi és környékbeli halászat már az Árpád-korban virágzik. Alig van ai szegedi népéletnek még egy másik olyan ága, amelynek világából annyi jellegzetes és folyamatos forrásanyagunk maradt volna fönt, mint éppen a halászat köréből. A Szeged vidéki halászat meglepően korai virágzására, magyar jellegére, sőt országos hírére utal I. Géza királyunk garamszentbenedeki apátságot alapító oklevele (1075). Ebben számos olyan közeli halászóhelyet sorol föl, amelyeknek jellegzetes magyar neve máig ismeretes: Sárostó, Eperjes, Sulymos, Kistisza, Kerektó, Horgas, Fehértó, Hosszúér. Legnagyobb részük főleg Tápé körüli dűlőnevekben most is él.

1 II. Béla a dömösi prépostság alapítólevelében többek között említi Győ, Tápé, Szer, Dorozsma faluk, továbbá Körtvélyes, Sártó halastavak nevét. Az Etei néven emlegetett halastavat már tetszés szerint nyitni és zárni lehetett, tehát nyilván már halgazdasággal is számot vethetünk.

2 A Sövényházáról, Hatrongyosról, Rabéról előkerült Árpád-kori sírokban sok hálósúlyt, halászedényt találtak,

3 amiből hatalmas vízjárta területekre következtethetünk. Feltűnő, hogy az Árpád-korban Szegedtől távoleső, sokszor éppenséggel nagyobb víz mentén elterülő számos monostornak, egyházi intézménynek van a Város közelében halastava, halászó helye. így többek között Anyás a Szent Ányosnak szentelt tihanyi, Mártély a Szent Adorján mártírról nevezett zalavári, Nándord (Csany mellett) a bakonybéli, majd garamszentbenedeki apátság, Alpár a szávaszentdömötöri kolostor, illetőleg váci püspökség, a megye északi részén elterülő Halász az egri püspökség, Győ és Tápé pedig a dömösi prépostság birtokában volt.

4 Tudjuk, hogy a hal régebben az esztendő nagyszámú böjti napjának volt eledele, húsétele. Úgy gondoljuk azonban, hogy a szegedi Tisza mentén található halászó helyek értékét nemcsak az annyiszor emlegetett halbőség adta meg, hanem az a kedvező körülmény is, hogy itt helyben mindjárt be lehetett sózni, és ezzel a szállításra, tárolásra alkalmassá vált. A só- és halszállítással, a sókockák burkolásával függ össze az előzőekben tárgyalt gyékényszövés is. Degré Alajos halászati jogunkról szóló jelentős vizsgálataiból

5 tudjuk, hogy a tatárjárás után királyi kiváltságok halászati jogképességgel ruházzák föl egyes városaink polgárait. Ezek tehát nem szokásjog alapján, hanem királyi jogosítvány birtokában halásznak. 1 Jakubovich E.—

Pais D., Ó-magyar olvasókönyv. Pécs 1929, 29. 2 Szabó D., A dömösi adománylevél hegy- és vízrajza. 3 Reizner III, 477. 4 Györffy Gy., Az Árpád-kori Magyarország 881, 884. 5 Degré A., Magyar halászati jog a középkorban. Budapest, 1939, 56, 102. 415