Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

tengődő néhány madarász is. A rendkívüli módon ragadós lép voltaképpen a tölgyfának egyik betegsége: kinövés a korona között, sárgazöld bibircsók a gályákon, amit Szent István király napja táján gondosan összegyűjtenek. Utána megmossák, baltafokkal megtörik, olajjal összefőzik. Addig kell kavarni, amíg nem pattog, ekkor azután az összehajtott, elhasznált csizmaszár, a lépestáska közé kerül és használható. Néha messzebb vidékekre is elmennek a fagyöngyökért. A lépnek egyébként két fajtája van: nyárilép és télilép. A kettő ugyanaz, csak a téli lépet lenmagolajban még külön megsütik, hogy ne fagyjon meg. A lépezés általában ma is a Hegedűstől jellemzett módon megy végbe. Eszköze a lépvessző, más neveken spindli, spingli, léppáca, lépespáca, lépelő, régiesen dufa, amelyet a galambász a padlásról a nád-, zsindely-, vagy cseréptetőbe fúrt lyukon, amelynek lépelőluk a. neve, dug ki, amikor a kódorgó leszáll a tetőre. Ha a galamb a lépvesszővel érintkezésbe jut, szárnyai összeragadnak, maga pedig legurul, leesik a tetőről. Innen a műveletnek legurítás neve is. Magas tűzfal, tető szélén álló kódorgó meglépezésére a lépezőrúd, dufázó szolgál. Ez több méter hosszú, vékony rúd, amelynek végébe illeszthető a lépvessző, A lényeges az, hogy észrevétlenül és hirtelen nyúljanak föl vele a galambhoz. Az így lëdufázott, lelépezött galamb szintén leesik és a galambász zsákmánya lesz. Most már benzinnel vagy petróleummal gondosan letisztítja a lépet, és a galambot félsötét helyen elzárja. A lépezést sokszor más műveleteknek is meg kell előzniök. így a le nem szállt, levegőben kóválygó kódorgót füttyszóval, eledellel lecsalogatja, lehívi a. galambász, és úgy próbálja azután léppel vagy másként megfogni. Az ilyen galamb sokszor maga is lëéhozik, vagyis az éhség és fáradtság miatt már nem a gazdájánál, hanem ott, az idegen helyen száll le. Ha ez nem sikerül, akkor a galambász a maga galambjait is felhasználja. A hajtárúd, vagyis hosszú pózna segítségével mögmozdíti,förebbenti,fölugraszti, mögrivaszti a galambjait, így aztán aláhajt, alámozgat, alálegyint, aláugraszt a kódorgónak, hogy ez megzavarodjék és csatlakozzék az idegen falkához, végül pedig velük együtt szálljon le. Most aztán már a körülmények szerint a galambász vagy a lépvesszőhöz, vagy a cserényhez fordul. A cserényözés, mögcserényözés abban áll, hogy a kódorgóval együtt leszállt falkának a felnyitott cserényben ad a galambász enni, nyári időben inni is. Amikor bent mind együtt vannak, a cserénynek távolról zsineggel mozgatható tetejét rájuk csapja. Régi, egyszerű mód a tűrözés, amelynek egyik változata a hurkolás néha ma is előfordul. A múlt század végén a galamb mögtűrözése úgy történt, hogy a tetőből esernyődrótot, keresztben átfúrt pipaszárat, bodzafát dugtak ki, amelyre madzaghurkot szereltek. Ennek vége a lyukak alatt a padlásra szolgált és a tetőszerkezet kakasülőjére helyezett állványon ide-oda sétáló, leskelődő galambász a kellő pillanatban megrántotta. A fogásnak ez a módja ma már nem igen járja, de emlékeznek rá. A hurkolásra akkor kerül manapság is sor, amikor a galambok lent tartózkodnak a földön, és a kódorgó hirtelen tűnik föl. A galambász ilyenkor princöl, vagyis egy göröngyöt dob a maga galambjai közé, hogy kissé megrebbenjenek, és ezzel fölhívják magukra a kódorgó figyelmét. Ez sokszor közéjük is száll, és most a galambász a hirtelen készített hurokkal iparkodik megfogni. Szilárdan álló karóra, szögre hoszszú madzagot köt, amelynek végén hurok van. A hurok közébe magot szór, és amikor a galamb belemegy, alkalmas pillanatban rárántja a lábára a hurkot. Főleg olyan galambász hurkol, akinek nincsen cserénye. 391