Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Kovács János szerint merigető volt a neve a part vízmerítésre közvetlenül alkalmas részének is. A Tisza-meder sokszor mélyen feküdt, nehéz volt a korsót fölhozni a partra. Ott volt azonban a legény, mint Kovács János nótája mondja : Tisza partján áll a legény. Ha szédül a leány feje, Korsóját ő meri tele. „Ha új a lány korsója vagy köcsögje, — folytatja Kovács — azt hirtelen kell a víz alá nyomni, hogy egyenletesen szép piros legyen a kanta vagy a köcsög, mert az egyenletesen piros korsó a háznak és az eladólánynak dísze. A merítés után — éppúgy mint mikor inni akarnak — szokásos egy keveset viszszalöccsenteni a Tiszába. A Tiszához közel lakók csak kézben, míg a távolabbiak erős kendővel két kantát együvé kötve, vállon keresztül vetve hordják a vizet, egy korsót kézben tartva visznek. A takarosan fölpöttyent, azaz kiöltözött lányok soha nem felednek pár szál virágot is vinni magukkal, melyet rendesen a szájukban tartanak, és mindig egész csapatban járnak, hogy összegyűlve, míg a Tiszáig érnek, kicserélhessék mondanivalójukat. A Tisza partján azután a legényekkel is találkoznak. A pihenések alatt váltanak és értenek szót egymással, mert a Tiszára járás és tánchely közvetíti tulajdonképpen az érzelmeket és a házasságot a szegedi nép egy része között. Egész este tíz óráig folyton tele van, illetőleg csak volt a Tisza partja a Tiszára járók élénk és víg csoportjaival." Télidőben a Tisza jégtükrén leket, Tápaiasan veket, SÍZSLZ léket vágtak és innen merítettek vizet. A lakosság szaporodásával, továbbá a modernebb élettel járó kötöttségek miatt megéltek a szamarasok is, akik a tiszavizet szamárhúzta lajtokon árusították a Város utcáin. A Tisza kacskaringós folyásáról szóló mondákat a szegedi nép is emlegeti. A gyeviek szerint Szent Péter barázdálta a Tiszát vak lovon, ezért olyan girbe-gurba. A kanizsaiak szamarat fogatnak az ekébe. A csacsi mindig arra ment, amerre bogáncsot látott, ezért görbe a Tisza folyása.

10 A Tiszához fűződő kultikus hagyomány nyilatkozik meg a régebbi nagypénteki és pünkösdszombati fürdésben, amelynek gonoszűző célzata volt. Erről a jeles napoknál bővebben is megemlékezünk. A szegedi télkihordás mágikus szertartása

11 a múlt század elején még virágzott: tél végén, rendesen farsangháromnapokban egy vénasszonnyá formált rongyvázat levittek a Tisza partjára és ott vagy meggyújtották, vagy csak belelökték a vízbe. Szokás volt az is, hogy a Tisza szélén nagy hóembereket is raktak. Amikor a Város utcáin meghordozott és a Tisza partján meggyújtott bábot beledobták a Tiszába, akkor ezeket a hóembereket is vidám kiabálással utána lökték. A Tiszára régivágású népünk szorongó tisztelettel, egyúttal meghitt, szinte bizalmas szeretettel tekint föl. Névmágiás szorongásokból született kedveskedő neve vizecske. „Harmincnyolc esztendeje—írja 1917-ben Tömörkény

21 — már annak az idő10 Kálmány L., Világunk alakulásai 18. 11 Kovács 317. 12 Tömörkény I., A kraszniki csata. 456. 341