Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
legkülönbözőbb virágai járultak.'" Ezekből mindig jutott a templomi otárokra, úrnapi sátorba, szobaablakokba is. „A háztetőn terjeng — folytatja Kovács — a fülbeeresztő, a kerítés mellett a lopótök fut végig, ott pompázván a csicsóka, a pulykatakony és tányérica.'''' Ehhez hozzátehetjük még az orgonabokrokat és újabban egyéb színes virágú cserjéket is. Minthogy a porta major jellege legtöbb helyen már megszűnt, számosjószágot nem tartanak, kocsijárás nincs, így már az egész udvar virágoskertként ünnepel. A kert néhány szólásunkba is belekerült. Országszerte ismert '.farkast emlögetünk, aztán a kert alatt jár. A kancsal embör egyik szömivel a káposztáskertbe néz. Röviden : kertbenéző a szeme. Kerüljük a fölösleges dolgokat: egy kertön ölég 'égy rés is. Oltalmazzuk meg a magunkét, főleg vigyázzunk a feleségünk, lányunk becsületére mert kertöletlen kertnek hamä mögszödik a virágját , ы Dugonicsnál: nem vagyok kerteletlen virág, hogy akárminö kéziül leszakasztassam. 95 * Veteményeskert a ház belső végében régebben, a múlt században nem volt. Környékbeli falukban (Tápé, Szőreg) is csak az utolsó évtizedekben vált általánossá. Legföljebb a paprika-, dohány-, káposztapalántának rekesztettek el tavasszal egy kicsike területet, amelyet aztán a család a maga földjeibe kiültetett. Ennek a náddal, kukoricaszárral elkerített, fátlan kertecskének, főleg már csak tanyaiak ajkán palántás, temesközi véreinknél bosztán a neve. Ez utóbbi török eredetű, valamikor az egész szegedi nagytájon közismert szó, és nyilvánvalóan a hódoltsági ozmán kertkultúra emlékezetét őrzi. Erről máshol is szólunk. Otthona mellett volt a gazda szérűje: szalmakazal, polyvakazal, szénaboglya,, kúpba rakott kukoricaszár, rőzserakás, verem, trágyadomb helye. Tűzbiztonsági okokból a hatóság fokozatosan kiparancsolta őket és a város szélén közös szérűskertet jelölt ki a számukra. Másfelől azonban az életforma is megváltozott, átalakult, és így a ház melletti gazdasági kert mindenképpen fölöslegessé vált. Felszántották és. bevetették, olykor gyümölcsfával, szőlővel is betelepítették őket. Ezek a nagy emberi odaadással megművelt kisparaszti, külvárosi kertek nemcsak a családi szükségleteket elégítik már ki, hanem fölöslegeikből, különlegességeikből a piacra is bőségesen jut. Mondanunk sem kell, hogy ezekben is nyílik virág. * A régi önellátó paraszthajlékhoz a kút is hozzátartozott. Legrégibb szegedi nyomai az 1522. évi tizedjegyzékben bukkannak föl. Itt előfordul Kutas Péter, négyszer Kutas János, Kutas Balázs, Kutas Ambrus, Kutas Bálint neve, ami vagy kútásó mesterségre, vagy olyan polgárra utal, akinek portáján kút is volt, szemben azokkal, akik a Tisza vizét élték. A török időkben (1550) is találkozunk Kutas Lőrinc és Kutas Balázs nevével. A Kutassy nemesi családnév nyilván a közeli csanádi Kutas falu emlékezetét őrzi. Az alsóvárosi barátok a török hatósághoz fordultak (1646), 96 hogy „a kútnak, mely a kis kertben vagyon, a tetejét megcsinálhassák". Az emeng meg is adta nekik az engedélyt. Itt nyilvánvalóan kerekeskútról volt szó, amely fölé tetőszerkezetet emeltek. 94 Ismeri Móra F., Ének a búzamezőkről II, 82 95 Dugonics A., Etelka II, 403. 96 Hódoltsági Okmánytár II, 326. 30$
