Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A gyulafalvi családnevek máig túlnyomóan temesközi, voltaképpen szegedi eredetre vallanak: Acs-Sánta, Ágoston, Bába, Bálint, Báló, Bezdán, Biczók, Bödő, Bunford, Czirok, Czöndör, Csipak, Gyömbér, Hajnal, Kabók, Keszeg, Kéri, Kormányos, Lábadi, Lázár, Margit, Martonosi, Mása, Márki, Móra, Ocskó (Dorozsma), Palatínus, Pesti, Piri, Pósa, Pördi, Révész, Rúzsa, Sándor, Sípos, Sós, Szalma, Szarvak, Szekeres, Szeles, Szömörédi, Sziráki, Takó, Talpai, Táborosi, Tápai, Vastag, Virág, Visnyei, Zombori. A falu lakosságának máig a dohánykertészet a legfőbb foglalkozása. Jelentős a gabonatermesztés és jószágtartás is. Gyulafalvának napjainkban mintegy 2900 katolikus magyar lakosa van. Vasútállomása nincs, ami a hagyományvilág szívósságának kétségtelenül kedvez. A nép nyelve máig töretlenül őrzi a szegedi nyelvjráás archaikus sajátságait és színeit. Mint mondják: őgetnek, mint a szögediek. A gányóság műszavai, munkamenete teljesen egyeznek a szegedi nagytáj gyakorlatával. A sebtében kérdezett karácsonyi és lakodalmi hagyományok is az anyaváros hiedelemvilágát tükrözik. A beható kutatás föltétlenül szép eredményekkel járna. HAJDÚJÁRÁS, hivatalos szerb nevén Hajdukovo, jelentősen magyar ajkú határszéli falu, a szögedi főd szomszédságában. Eredetileg homokpuszta volt, amelyet a földesúr Szabadka szegedi példára 1902-ben örökbérlet formájában felparcellázott. Leginkább a mi mórahalmi, átokházi, csorvai, nagyszéksósi szegényparasztságunk szállotta meg, és a szegedi tanyavilág életformáját gyökereztette a hajdúszállási futóhomokba. Keze nyomán hamarosan virágzó szőlő- és gyümölcskultúra támadt. 1935-ben a bérlemény lejárt, és Szabadka sovinizmustól fűtött akkori vezetősége a hajdúszállási szerződéseket semmisnek nyilvánította: 300 magyar családnak kellett otthonát és földjét máról-holnapra elhagynia 81 . Később mégis visszaszivárogtak, majd a szocialista Jugoszlávia visszahelyezte őket munkával szerzett jogaikba. HALAS, hivatalos nevén Kiskunhalas, évszázadok óta virágzó, hatalmas kiterjedésű mezőváros, a régi szegedi határ nyugati szomszédságában. Népnyelve szintén ö-ző jellegű, amely a miénkéhez hasonlóan, középkori maradvány. Sajnos, eddig tüzetesebben nem figyelte, gyűjtötte senki, így nem tudunk feleletet adni arra, mekkora az egyezés, milyenek az eltérések, továbbá az archaizmusok és helyi fejlemények a két város nyelvhasználatában. Halas történetéről, népéletéről itt természetesen igen röviden csak annyit mondunk el, amennyit a szegedi vonatkozások és kapcsolatok megkívánnak. A népi hagyomány szerint a XIII. században hazánkba települt kunok szintén hét nemzetséghez tartoztak, amelyeket később szék néven emlegettek. Ezek egyikének szálláshelye Halas és a környező pusztaság, határa volt. 82 A helyi népemlékezet szerint az Ősök sátorszállás szerint is elkülönültek, így a halasi Bábud család a negyedik, a Módok pedig a hetedik sátorból valónak tudja magát. 83 81 Lévay E.: A hajdújárási szigetmagyarság. Délvidéki Szemle 1942, 320. 82 Nagy Czirok L.: Pásztorélet a Kiskunságon. Bp. 1959, 9. 83 A hagyomány énekéből mit sem von le, hogy a Bábud család ormánsági eredetű. Kiss G., Ormánsági Szótár. Budapest 1952, 71. 171
