A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-1. (Szeged, 1975)
Rapcsányi László: Kelt levelem Ambrózfalván.... (Szociográfiai rádióriport)
Modern kis község Ambrózfalva, de biztos, hogy a nagyon régi házakban még megvannak az öreg kalendáriumok, amelyekben nagy akkurátusan fel voltak jegyezve ezek a pengők, ezek a kiadások és a jóformán semmi bevételek. Na, holnap majd folytatjuk a számolást, most még meglátogatom az öreg nyugdíjas tanítót. [Molnár] : — Id. Molnár Márton. — Hány esztendős? — Sajnos 75. Nyugdíjas, aranydiplomás, és ami nagyon ritka, kommün okleveles is, diplomás tanító vagyok. — Szép házban lakik, tanító úr. — Hát sajnos ez nekem elég nagy ház is, sokba kerül nekem ez. — Egyedül van? — A lányommal élek, most üveggyárba jár, odavan most a lányom, majd most háromkor, valamikor jön haza. A feleségem meghalt már. Ötödik éve. — Idevalósi? — A feleségem pitvarosi volt. Mert én ott 1920-21-22-ben állami tanító voltam Pitvaroson, ott ismertem meg és azután elvettem feleségül. — A tanító úr ambrózfalvi? — Én ambrózfalvi születésű is vagyok. Édesapámnak, szüleimnek a háza itt volt és ennek a helyére építettem az én ízlésem szerint. Befejezni nem tudtam,mert jött a világháború, és utána meg nem volt pénz rá, és ez, ami azután már tovább épült, mind az én tanítói keresetemből volt, és a feleségemnek az akaratereje és a dolgos keze segítette ezt. Hét évig voltam katona, első, második világháború... — Amikor a tanító úr az első világháborúban bevonult, akkor a szegedi gyalogezredhez került? — Igen; 17 éves, három hónapos voltam 1917 áprilisában mikor bevonultam, és utána pedig ki a frontra. Mikor kitört az őszirózsás forradalom, akkor kérem, ugye abbamaradt minden. Én akkor éppen Szegeden voltam. Bevonult egy divízió néger és vége volt a háborúnak. — És lassan megalakult aztán az ellenforradalmi kormány. — Kérem nem még, még először kommunista kormány volt ott; a direktóriumnak kérem nem csak tagja, hanem elnöke is voltam. Persze még akkor nem sokat tudtam a kommunizmusról. Egyszer a franciák megengedték, hogy mi a Tiszán, aki akar, átjöhessünk,mert itt még kommunizmus volt. És akkor az történt, hogy mikor mi sorakoztunk ki hajnalban a komphoz, mikor én mutattam a kommün oklevelet, azt mondja nekem a francia, á kommunistik, és belökött kérem a csónakba, hogy áthoz erre az oldalra. Hazajöttem kérem, itt mindenki azt mondta, hogy Szegedet lebombázták, én is ottmaradtam, én is odavagyok. Szegény édesanyám templomban volt, ott sírdogált, hogy az egyetlen fia elveszett, mikor én megérkeztem. — Nagyjából abban az időben, mikor a tanító úr bevonult az akkori magyar királyi 5. gyalogezredhez Szegedre, bevonult egyebek között a faluból egy Frankó Mihály nevű parasztember, akit később Takács Mihály néven ismert. Ismerős Önnek ez a név, vagy ez a történet? — Ismerős kérem. Én csak annyit tudok, hogy ő falubeli ember volt. Vak volt kérem, ugye erről van szó? — Az első világháborúban az olasz fronton sebesült meg, akkor vesztette el a szemevilágát. — Igen. Tudunk róla. Azt is tudtuk, hogy olyan szerencsétlen helyzetben volt, hogy segítségre szorult mindig. Sok gyereke volt, de nagyon becsületes dolgos 232