Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)
A vásárhelyi művészettel szemben sokszor felhozzák a provincializmus vádját. Ha tudomásul vesszük azt a tényt, hogy napjaink képzőművészetében a szubjektív megnyilatkozásoktól a társadalmi elkötelezettségig, a valóság ábrázolásától az absztrakt irányzatokig minden közölnivaló és kifejezésmód, ha különböző intenzitással ugyan, de egyidejűleg él és hat ; miért kellene a vásárhelyiek sajátos népi témavilágát provinciálisnak és az ennek megfelelő képi nyelvezetet korszerűtlennek bélyegezni, amikor a modern képzőművészet heterogén arculatú együttesébe minden tartalmi érdeklődés és formai törekvés szervesen beletartozik. Ennek elismerése mellett is igaz, hogy akiknél a hagyományos ábrázolás és a Tornyai-korabeli alföldi téma konvencionális szemléletté merevedett, nem képesek eléggé frissen reagálni a mai élet néha csak csírájában mutatkozó új jelenségeire. Úgy tűnik, hogy a vásárhelyiek általában jobban félnek az ember elgépiesedésétől mint mások, ezért a szabadban élő parasztokon kívül másfelé ritkán fordulnak. Magatartásukhoz bizonnyal az is támogatást nyújt, hogy a falusi élet, a csönd, a növényzet és az állatok közelsége a városi ember természet utáni nosztalgiájának jelképévé vált. Téves lenne azonban a vásárhelyi művészeknek abban bízniok, hogy társadalmilag, eszmeileg messze a forrongó világtól mesterséges szigetet teremtve, korunk égető kérdései elől ki tudják magukat vonni. Az egyetemes problémákat kikerülő magatartás helyett szembe kell nézniük napjaink dehumanizáló jelenségeivel, éppen annak érdekében, hogy biztosabban megőrizhessék művészetük etikai magaslaton tartott ember-központúságát. A fentieket tekintetbe véve a vásárhelyi festőket nem igen lehet olyan elvont szellemű, félabsztrakt művészekkel összehasonlítani, akik a paraszti világot a nagyvárosi ember gondolatainak megfelelően mítosszá formálták, s mondanivalóikat a költészet régióiba igyekeznek emelni. Ezekkel szemben a vásárhelyiek ábrázolásmódja valóságelvűbb, realisztikusabb, közvetlen élményeken alapulnak, nem pedig áttételesen utalnak az ottani nép tudatformáira. Mindez nem azt jelenti, hogy ők ne tartoznának a mai korszerű parasztábrázolók sorába, mint éppen a Budapesten lakó, de helyi gyökerű Kurucz D. István, Vecsési Sándor, Szurcsik János festők és a szobrász Szabó Iván, csakhogy néhány nevet említsünk. Ha tekintetbe vesszük azokat az elemeket, melyek a nemrég elhunyt Kohán Györgynél konstruktív szerkesztésű, Németh Józsefnél archaizáló, Szalay Ferencnél pre-reneszánsz, Kajári Gyulánál romantikus, Hézső Ferencnél dekoratív, Fejér Csabánál „finom naturalista" stílus-jegyekké váltak, úgy ez meggyőző tanulság arra, hogy a mai vásárhelyi művészetben nincs okunk fejlődésbeli megtorpanásról beszélni. Ellenkezőleg, az említetteken kívül az őszi tárlatokon rendszeresen szereplő, fővárosban élő Csohány Kálmán, Somos Miklós, Pataj László, Ligeti Erika, Németh Mihály és még több művész távolabbról ; közvetlenül pedig a Vásárhelyen alkotó Samu Katalin, Almási Gyula Béla, Fekete János, Végvári Gyula, Csikós András és más helyi művészek közös szándéka, hogy a lokális hagyományokat egyetemes stílusértékekkel frissítsék fel, hogy táji és emberi élményeiket karakterisztikusan, az eddigieknél modernebb nyelvezettel érzékeltessék. A „Vásárhelyi műhely" ilyen vagy olyan megítélése csupán egy-egy adott nézőponton alapuló „belterjes" vélemény lehet, mely a sajátos környezeti és társadalmi tényezők által meghatározott helyi művészeten alig vagy semmit sem változtat. A táji és népi jellegzetességnek az itteni alkotótevékenységre gyakorolt hatását jól tükrözi az a különbség, mely Szeged és Vásárhely ábrázolókultúrája között megállapítható. A vásárhelyi festészet, Tornyai és Endre Béla-körének munkássága az alföldi realisták csoportjába tartozik. A ma ott élő művészeket is az ő szellemiségük, etikai magatartásuk hatja át, s érdeklődésük nekik is a népi téma körén belül mozog, jóllehet kifejezési nyelvezetük sokrétűbbé vált, mint örökséghagyóiké volt. Szeged földrajzilag szinte össze van nőve Vásárhellyel, festészete mégis más fun-. 17* 259
