Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

mégis hű képet adnak az Alföld tájának és népének ellentétes s mégis egységes, jellegzetes arculatáról. A Nyilasyt portrézó és a Tömörkénnyel iddogáló Rippl-Rónai is keltett talán valamiféle érdeklődést Párizs iránt. Az École de Paris hatása ugyanis nemcsak Berény, Czigány, Czóbel, Kernstock, Márffy, Orbán, Pór és Tihanyinál, vagyis a Nyolcaknál érződik, hanem a francia fővárosban a század elején megfordult szegedi festők: Szőri József, Cs. Joachim Ferenc és mások munkásságában is. Ha ők nem is tartoztak a magyar avantgárdé első vonalába, az új iránti törekvéseik megbecsülést érdemelnek. Náluk azonban hasonlíthatatlanul ismertebbé lett művészek „röppentek" ki városunkból, mint a kubista Csáky József, a konstruktivista Moholy-Nagy László és a fametsző Buday György, akik nemzetközi hírnévre tettek szert. Buday a szegedi grafikus-kultúra megteremtője volt, néhány műve Csákynak és Moholy-Nagynak is ide kötődik. Képzőművészetünk szocialista hagyományait lerakó festők, szobrászok közül Derkovits Gyula és Dési-Huber István, valamint az ő eszmei síkjukon haladó Mészáros László és Goldman György tevékenységét figyelemre méltó alkotások érzékeltették a szóban forgó szegedi tárlatunkon. Ami a helyi ábrázolóművészet hasonló, szocialista törekvéseit illeti, ez a Tanácsköztársaság alatt működő Hódi Géza, Gergely Sándor, Papp Gábor és Tardos-Taussig Ármin munkásságában nyilvánult meg. A Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlás nemcsak emigrációba kényszerítette a szegedi festők, szobrászok legjobbjait, de Kukovetz Nana életét is kioltotta. A két világháború között a szocialista szellemiséget az itt élő festők közül Dinnyés Ferenc és Parobek Alajos tükröztették leginkább, de a Medgyessy és Pásztor János plasztikai ereményeit kamatoztató Vígh Ferencet is ide kell számítanunk. A nagybányai örökséggel sáfárkodó és azt a kubizmus és expresszionizmus tanulságaival gazdagító úgynevezett Gresham-köri festők közül: Bernáth, Szőnyi, Szobotka, Berény és a magányos Egry; a kortárs szobrászok táborából: Bokros Birman, Ferenczy Béni, Pátzay, Borsos Miklós, Mikus Sándor és mások, — továbbá a Szentendréhez kötődő Ámos és Barcsay alkotásaiban gyönyörködhettek a szegedi tárlatlátogatók. Érzelmi és értelmi, ösztönös és tudatos szemléletű ágaihoz a közben elhunyt Vlasics Károlyon és Erdélyi Mihályon kívül az idősebb generáció tagjaihoz tartozó Dorogi Imre festészete a posztnagybányai iskolához köthető. A szegedi születésű Petri Lajos szobrász és Vadász Endre grafikus a húszas-harmincas években elkerültek innen, de fiatalabb társaik közül, Tápai Antal, Vinkler László, Kopasz Márta, és Vincze András végleges jelenlétükkel biztosították a helyi szobrászat, festészet és grafikus-kultúra valóságelvű és elvont szellemű, sokféle profilú továbbfejlődését a felszabadulás után is. Az 1945 utáni hazai képzőművészetünk sokszínű megújhodásáról Domanovszky Endre, Bartha László, Kohán György, Szalay Ferenc és az idevalósi Tury Mária bemutatott festményei, továbbá Somogyi József, Tar István, Szabó Iván és Samu Katalin kiállított szobrai adtak — többek között — a szegedi közönségnek számot. A helyi mestereken, Vinkleren és Tápain kívül az itteni derékhadba tartozó festők : Fontos Sándor, Pintér József, Cs. Pataj Mihály és a szobrász Tóth Sándor azok, akik expresszív-realista alkotásaikkal ízűinek bele a mai magyar képzőművészetbe. A modern formaproblémákkal foglalkozó újabb generáció közé Dér István és Zombori László kubisztikus-szimbólista, valamint Nóvák András és Pataki Ferenc lírai absztrakt, szürrealisztikus törekvéseik révén sorolhatók leginkább. Az itt élő Szathmáry Gyöngyi plasztikáival, T. Nagy Irén faintarziáival, H. Dinnyés Éva pedig kerámiáival kötődik a hazai szobrászok és iparművészek újat kereső táborához. 335