Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

FESTŐK AZ ÁRVÍZ KÖRÜL A szegedi nép életében a Tisza nemcsak áldást, de sokszor tragédiát is jelentett. A tavaszi árvizek, különösen a múlt század közepétől, a várost gyakran veszélyeztették. A magasabb védőtöltés megépítését azonban a tanács ismételten elhalasztotta. Az 1879 március 12-én bekövetkezett árvíz Szegedet csaknem teljesen elpusztította. A város múlt század végére eső rekonstrukciós időszaka egybeesik a kapitalizmus hazai kibontakozásának korával, mely gazdasági és társadalmi vonatkozásban egyaránt nagy változásokat hozott. Az osztrák-magyar uralkodó osztály nemcsak pénzügyi és államvezetési kérdésekben egyezett meg egymással, hanem a dolgozók és a nemzetiségiek elnyomása is közös érdekeik közé tartozott. A század végén az irodalom és a művészet terén kifejezést nyernek a társadalmi ellentmondások is. A hivatalos művészet és a kispolgári szemlélet fölé csak azok tudtak emelkedni, akiknek nemzeti eszményeket tükröző realista műveik nem a kiegyezés megalkuvó szellemét, hanem a 48-as hagyományokat hordozzák. Példának említhetjük Jókait, Liszt Ferencet és Munkácsyt, akik maradandó alkotásaikkal a magyar kultúrát európai szintre helyezték. A század végére kialakuló imperializmus már olyan antagonizmust hord magában, mint a nagyipari burzsoázia és az általa kizsákmányolt gyári proletariátus feloldhatatlan osztályellentéte. Nem kevésbé éles a századforduló művészetének arculata sem. A szecessziós pompában virágzó hivatalos művészetet egy attól elforduló és a természethez közeledő, őszinte festői törekvés, a nagybányaiak mozgalma váltja fel, melynek mecénása már nem az állam, hanem a polgárság lesz. Ezzel párhuzamosan, a nagybányaiakhoz hasonlóan egységbe tömörült szolnoki művészek révén, megerősödik a Munkácsyval kezdődő realista parasztábrázolás is. Mindehhez, vagyis a múlt század utolsó évtizedeinek hazai társadalmi és művészeti alakulásához az ország életével összefüggő helyi körülményei folytán Szegednek is köze van. Képzőművészeti vonatkozásban elmondhatjuk, hogy a szegedi 1879-es ún. „nagy árvíz" több jeles magyar festőt megihletett. Soraikból főleg hárman tűnnek ki : Zichy Mihály (1827—1906), Csontváry Kosztka Tivadar (1853—1919) és Vágó Pál (1854— 1928). Zichy, aki soha nem járt Szegeden, távolból érzett egyet a Tisza-sújtotta város népével. Rajzművészetével és lelkes szervezőerejével Párizsban igyekezett ekkor Szegednek segítségére lenni. Csontváry személyesen vett részt a szegedi árvíz mentési munkálataiban és az itt szerzett élményei s megbetegedése fontos szerepet játszottak további sorsának szellemi és művészeti kialakulásában. A Tisza-parti város árvíztragédiáját Vágó örökítette meg legmaradandóbban. Impozáns vásznát — melyen hiteles képpé realizálta az itteni emberek tudatában élő árvíz fogalmát —, ő maga is főművének tekintette. Zichy Mihály Szegedhez kötődését, illetve az itteni 1879-es árvízkatasztrófával kapcsolatos emberi és művészeti megnyilatkozását azzal a Szentpétervárról írt levelével kell kezdenünk, amelyet 1900 nyarán Erdélyi Bélához, a Szegedi Képzőművé4 Évkönyv 49