Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

a szervezeti összefogottság megerősítésének gondolatán kívül főfeladata abban áll, hogy szakmai vonatkozásban és a közönség számára egyaránt lehetőséget adjon a délalföldi tájegység képzőművészete színvonalának felmérésére, jelen eredményeinek megállapítására, s további fejlődésének közös elősegítésére. A tárlatok profilját — jellegüknek megfelelően — az Alföld táját és népét ábrázoló művek határozzák meg, melyekből sík vidékünk és az itt élő emberek sokszínű viszonya tükröződik. A kiállítások alkalmat nyújtanak, hogy Vásárhely és Szeged művészeti jellegét vizsgálódás tárgyává tegyük. Tekintve, hogy városunk festészetének és szobrászaténak újabb alakulására a szomszédos „Vásárhelyi műhely" hatást gyakorol, ezzel röviden foglalkoznunk kell. A vásárhelyi művészet egyértelmű fogalmának meghatározásával még adós a művészettudomány. Bár az alföldi festészet kérdéseivel 1959-ben egy országos jellegű konferencia, 1966—67-ben az itteni folyóirat, a Tiszatáj „Vásárhely és a képzőművészet" с hosszú vitasorozata, legutóbb pedig a Művészet 1974 márciusi száma bő terjedelemben foglalkozott. Szabó Iván véleménye szerint „...a vitát Vásárhely körül és a vásárhelyi művészet jövőjét nem nyilatkozatok és újságcikkek döntik el. A műtermekben dől el. Annak van és lesz igaza, aki érvényesen fogalmazott képet, szobrot csinál. Ez pedig tehetség és tisztesség dolga."

208 Az a kérdésfeltevés, hogy a művészet topográfiai fogalom-e, vagy eszmei, úgy véljük, nem vezet helyes megválaszolásra. Mert a vásárhelyi művészet létezésében mindkét tényezőnek szerepe van. A Viharsarok jellegzetes környezetének stílusképző hatását éppen úgy számításba kell vennünk, mint az itt élő nép szellemiségéhez kötődő művészi, etikai magatartás kialakulását. Emberről és tájról ugyanis külön-külön beszélni a vásárhelyi festőknél nem lehet, mert szerves tartozékai ők egymásnak. Az ember belesimul a tájba, a táj belesimul az emberbe. Alakítják, formálgatják, kiegészítik egymást, régtől fogva egyekké lettek. A vásárhelyi művészet jó ismerője volt Erdei Ferenc, aki a társadalmi és mezőgazdasági tudományok művelőjeként hívta fel a helyi művészek figyelmét arra, hogy úgy a táj, mint a benne levő ember állandóan változik, ezt kellene festőinknek alkotásaikban kifejezniök. Szerinte Tornyai sem festett lezárt alföldi tájat, hanem az itteni vidék fejlődő, átalakuló képét ábrázolta.

209 Ehhez annyit fűzhetünk, hogy a vásárhelyi múzeumban több száz olyan Tornyaitól származó tájtanulmány van, melyek látszatra alig különböznek egymástól. Mégis, mint a falevelek, mindegyik kép más és más. Ha csak egy szemernyit is, de eltérnek egymástól. Tornyai e vázlatokon rendíthetetlen kitartással kutatta a helyi táj jellegzetes és mégis folyton megújuló arculatát. Ha a mai vásárhelyi művészek legfőbb érdemeként hagyományőrző szolgálatukat emelik ki, úgy e fontos tisztségüket akkor tölthetik be saját fejlődésüket biztosító korszerűséggel, ha az alföldi mesterek örökségének példáján környezetüket és a bennük élő embereket állandó változásukban, fejlődésükben ábrázolják. Úgy véljük, vigyáznunk kell arra is, hogy az alföldi művészet határait ne csak Csongrád megyében (jelesül Vásárhelyen) próbáljuk kijelölni, hanem Szolnokra és Kecskemétre is gondoljunk. Többek között Pogány Ö. Gábor előadásaiban és írásaiban nem egyszer utalt az alföldi művészet gazdag hagyományainak az eddiginél szélesebb kiterjesztésére.

210 208 Az alföldi festészet kérdései. Hmvhely. 1960. Bev. : Osváth Béla.; „Vásárhely és a képzőművészet". Tiszatáj, 1966. 9. sz. szept. 742. — 1967. 8. sz. aug. 794.; Művészet, 1974. március 3. sz. 19. (Körkérdés). 209 Az alföldi festészet kérdései. Hmvhely, 1960. (Erdei Ferenc referátuma.,) 31—39. 210 Az alföldi festészet kérdései. Hmvhely, 1960. (Pogány Ö. Gábor vitaösszegfolaló értékelése.) Tiszatáj, 1967. 8. sz. aug. 749. 258