Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)
utcarészleteivel és a dolgozó embereket életteljesen megörökítő vásznaival hívta fel magára a figyelmet. Hazai tárlatain kívül a bécsi Secession-ban és Prágában is sikerrel szerepelt helyi vonatkozású alkotásaival. Dinnyés Ferencnek azok a festményei, amelyek az egykori szegedi utcák, paprikahasító asszonyok, illetve alföldi tájak és székely falvak, olykor győri utcarészletek témában és festői előadásban változatos együttesét nyújtják, közismert képei. Belőlük került legtöbb a helyi magántulajdonokba^ a városi tanácshoz és az itteni múzeumba („Szegedi utcarészlet a Dömötör toronnyal", 1927, „Szénakazal", 1925— 30, „Paraszházaspár", 1930, „Tápéi kompkikötő" 1935—40".) Dinnyés Ferenc a népi hagyományú Alsóváros, a munkásnegyednek mondható Rókus és a Tiszához kötődő Felsőváros egy-egy hangulatos városképének ábrázolásával lett a szegediek kedvelt festője. Az elmaradottságot tükröző régi szegedi képei szocialista tartalmat hordoznak. Ez korábbi munkásságában lírai formában nyer kifejezést. Hol melegen vöröslő, hol ezüstös, finom színekkel festett vásznai a nagybányai mesterek, elsősorban Ferenczy Károly pikturájának tanulságairól vallanak. Általában szerette a a lemenő nap égő sárgás-vörösét, melynek tüzét hideg zöldekkel, kékekkel és lilákkal fokozta. A tartalmat legjobban kifejező festői hatás kutatása alakította ki sajátos színkultúráját. A harmincas években egyre fokozódó gazdasági válság és politikai diktatúra — mint sokak számára —, az ő részére is nélkülözést és meghurcolást jelentett s ez befelé fordította. Elhagyatottságában meseszerű víziók, allegorikus kompozíciók és finom, tört színeken felépülő spekulatív szerkesztmények foglalkoztatták („Meseváros", „Színharmóniák", „Faparipám", 1930—40). E művei nem hagyták el műtermét, ott mutatta be ezeket 1931 és 1935—36-ban. 37 A művész halála után családja őrizte meg e színvázlatokat és csak a legutóbbi nagy kiállításán kerültek — felfedezés számba menően — a széles közönség elé. 38 Dinnyés, aki több tagú családjával nehezen élt, 39 közérthetőbb festményeinek eladásából tudta valahogy fenntartani magát. Viszont magánya és növekvő társadalmi elégedetlensége az expresszívebb, az általánosabb jellegű mondanivalókat áttételesen közlő képek és vázlatok készítésére ösztönözte. („Őskori táj", 1930, „Táltos" 1933, „Felcsapódó ívek" 1940—45). Ezeket minden bizonnyal szinte saját magának, lelki háborgásainak levezetésére hozta létre. Eladásukra nem is gondolhatott, mert e képek szenvedélyes sodrása, romantikus, forradalmi hevülete nem simult volna bele a szépen berendezett polgári lakások nyugalmába. A régebbi meleg színű, szivárványos festményeinek koloritja itt, a nyomasztó atmoszférának megfelelően barnásán monokrómmá redukálódott, s a finom apró ecsetvonásokat világos és sötét foltok váltják fel. Dinnyés e művei elvontabbá és egyben drámaibbá váltak mint azelőtt. Az 1938-as helyi Egyházművészeti és Világi Képzőművészeti kiállításon még a hagyományos témájú képeivel vett részt. 40 Az 1943-ban rendezett szegedi önálló tárlata 41 pedig jelzi, hogy ebben az időszakban hozza létre szocialista szellemű képeit is. Míg Nyilasy, Endre Béla, Tornyai és Koszta kifejezetten a délalföldi parasztság életét és környezetét ábrázolták, Dinynyés figyelmét a munkások sorsa is lekötötte. Tde vágó rajzai („Proletárok", 1940) 37 Fehér István: Látogatás Dinnyés Ferenc műtermében. SzUN, 1931. jan. 25.; Dinnyés Ferenc műtermi tárlata. SzUN, 1931. nov. 22. Dinnyés Ferenc képkiállítása. SzFU, 1931. nov. 22. Y. е.: Dinnyés Ferenc képkiállítása. Hiradó Újság, 1931. nov. 26. 38 Dinnyés Ferenc emlékkiállítása. Katalógus. Szeged—Budapest. 1968. Bev.: D. Fehér Zsuzsa. 39 Csányi Piroska: Miből élnek a szegedi festők? Délm. 1938. dec. 25. 40 A Szegedi Képzőműves Céh Egyházművészeti és Világi Képzőművészeti Kiállításának Tárgymutatója. Szeged, 1938. Bev.: Genal Tibor. 41 Pfeifer Elek: Dinnyés Ferenc újabb képei. SzUN, 1943. áprl. 18. 175
