Szelesi Zoltán: A Móra Ferenc Múzeum Évkönvve, 1972/73-2. Szeged képzőművészete. (Szeged, 1975)

vosa voltál — jegyzi — a beteg lelkeknek, aki igen sokszor hozott elsősegélyt e sorok írójának is élete nagy válságaiban."

71 Juhász Gyula Károlyit búcsúztató szavai óta három évtizednek kellett eltelnie, hogy a kiváló szegedi festő elfoglalhassa helyét az őt megillető alföldi mesterek sorában. A Móra Ferenc Múzeum 1957 őszén társadalmi összefogással tudta megrendezni Károlyi Lajos méltó emlékkiállítását. Számos képet gyűjtött össze magánosoktól a múzeum, hogy ezeket az általa őrzött Károlyi hagyatékkal együtt Szeged társadalmának bemutathassa. Teljes értékében először tárulkozott fel az eddig homályba levő festő maradandó életműve. Aki Károlyi Lajos kiforrott művészetét vizsgálja, tapasztalhatja: itt egy olyan festőről van szó, akinek alkotásaiban nincs dráma és szenvedély, mint Tornyainál; de nincs fiatalos paraszti derű sem, mint Nyilasynál. Nála nehezen szerzett emberi boldogság, kiegyensúlyozott lelkiharmónia van. Képeiben a Hollósy-iskola tanulságai a „finom naturalizmus" formájában nyilvánulnak meg. A halk, nemes formai hang, a tartózkodóan tompa színek, a tartalmat hordozó, a kifejezés egyszerűségére törekvő, levegős, világos ábrázolás : ezek azok a jellemvonások, amelyek valamennyi alkotásán dominálnak. Művészetében nincsenek úgynevezett „nagy és kimagasló alkotások". Piktúrájának fejlődését a valóság tanulmányozása és az érzelmi elmélyülés határozzák meg. „Ezért — mint Kun József írja — egyik tanulmányában az első friss benyomás visszaadására törekszik, a másikban a karakter hű megfigyelésére szorítkozik, a harmadikban a mozdulat és a mozgás érdekli, majdpedig minden impresszió nélkül, önmagából merít."

73 A filozofikus hajlamú Károlyi Lajos legtöbbször szobája meghitt csendjében készítette önarcképeinek hosszú sorát. Kevés művész festett önmagáról annyi képmást, mint ő. Százakra menő autoportréiról vékony, sápadt szakállas férfi néz ránk szelíd tekintettel, aki az élet örömeiről való tudatos lemondásban vélte megtalálni lelkének nyugalmát, szellemének gazdagodását. Általában csak az arc, a „lélek tükre" érdekelte, melyben egész énjét kifejezte. „Az ember önmagának a legjobb modellje, önmagát ismeri legkevésbé, ezért foglalkozom oly sokat önarcképemmel" — mondotta egy alkalommal.

74 Saját magát ábrázoló művein kívül nagy számú portréja és jellemtanulmányai is igazolják, hogy a realista emberábrázolás Károlyi festészetének egyik legsajátosabb értéke. Alsóvárosbeli Róka utcai műtermét azonban Károlyi is sokszor ott hagyta, hogy megörökítse Újszeged parkjait, a hepehupás árterű Tisza-partot, vagy a régi Szeged ódon hangulatú, árvíz előtti utcáit. Az önarcképeken kívül Károlyi festő-költője volt a rügyező gyümölcsös kerteknek, a lágy borulatú őszi délutánoknak, az alkonyi fénybe burkolt, csöndes szegedi utcáknak is. Károlyi nemcsak a helyi táj szépségeit fedezte fel, de megtalálta benne a nyomorgó, szenvedő embert is. Megragadó alkotása a — nála szokatlanul nagyméretű — „Koldusasszonyok" с és elmélyült szociális érzését tanúsító „Csavargók" с képe. Műveinek nagyrésze melankolikus hangulatú, melyek a festő magárahagyottságával magyarázhatók. Gyöngédségének kifejezői a számtalanszor megfestett rózsacsendéletek is. 71 Juhász Gyula: Károlyi Lajos. Széphalom, 1927. 1. évf. 7—9. sz. 305—306. 72 Károlyi Lajos emlékkiállítás katalógusa, Szeged, 1957. október. Bev. : Szelest Zoltán. 73 Kun József: Károlyi Lajos. Szeged és Vidéke, 1910. dec. 17. 74 Károlyi Lajosról. Színház és Társaság, 1924. márc. 10. 142