A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Keve András–Marián Miklós: Vasvári Miklós

nem levelezett volna annyit naponta és leveleivel nem tartotta volna ébren a madarak iránti érdeklődést, avifaunisztikai ismereteink valószínűleg nem állnának a mai fokon. Bácska ornitológusaira is jelentős hatást gyakorolt. Közülük Csornai Richárd nevét kell kiemelnünk, aki ugyan Nagy Jenőtől nyerte első instrukcióit, de aligha fejlődhetett volna ismereteiben, felfogásában, szervező erőben, ha nem áll a későbbiekben mögötte Vasvári. Csornai közvetítésével Vuja Markov, Dimitrijevity Boskó, Littharosky Antal és mások mind Vasvári lelkesítő hatására folytatták olyan önfeláldozóan a megkezdett munkát. Vasvári baráti körét is azokból válogatta ki, azokkal járta az országot, akik azonos érdeklődésűek és hasonlóan széles látókörűek. Az Alföldet Kolosváry Gáborral, a későbbi szegedi egyetemi tanárral, Budapest távolabbi környékét és a Velencei-tavat a malakológus Wagner Jánossal, a hegyvidéket a barlangkutató, mammalógus Sebős Károllyal járta, és még sok nevet sorolhatnánk fel. Kéve Andrást is ő karolta fel, mint nagyon kezdőt, aki érdeklődését középiskolai tanárának, Kari Jánosnak köszönhette, de közös kirándulásaik terelték a kutatás útjára. Sok-sok kedves közös élményük feledhetetlenül megmaradt benne. Vasvári faunisztikai kutatásainak legdédelgetettebb' terepe Erdély. Az első világháború végén a Magyar Államvasutak édesapját Marosvásárhelyre helyezte. Vasvárit is itt érte 1918. Gyenge szervezete miatt katonának sohasem sorozták be. A szelíd lelkületű fiatalembernek életében talán csak akkor volt hadipuska a kezében, amikor mint „nemzetőr" teljesít szolgálatot. Egy hatalmas szál román fiút adnak melléje. Éjszakai őrjáratukon azonban zoológus voltát nem tudja megtagadni, mert puskával a hátukon együtt gyűjtik a fűrészlábú sáskát {Saga serrata FAB.), melynek elterjedését Magyarországon később is lelkesen kutatta, ugyanígy egy másik fajét, a pirregő tücsökét {Oecanthus pellucens SCOP.), vagy a csigák közül a szemcsés meztelencsigát {Milax gracilis), melyet gyakorta Kévével együtt is gyűjtöttek, amikor a 30-as évek elején a Herman Ottó úton a Madártani Intézetbe mentek, vagy jöttek. Erdélyi jegyzeteiből megmaradtak az 1917. XII. 27.-1918. IX. 24., 1928. VII. 12.—

VIII. 10., 1930. VIII. 4.—

IX. 2., 1941. VI. 17.—27., 1942. VIII. 17.—

IX. 5. és az 1943. VII. 6.—

VIII. 6. közöttiek, melyek kiadás alatt állanak (Beitr. z. Vogelk.). Ezekből kiolvashatjuk, hogy ezekben az években a ragadozó madaraknak micsoda bősége élt Erdélyben. Útjain az ott mérnökösködő bátyja, továbbá Tolvaly Ferenc, Kornis Károly, Bod Péter és még mások támogatták és látták vendégül. Erdélyi kutatásai terelték figyelmét a ragadozó madarakra. E csoport lett életének egyik fő témája. Különösképpen a parlagi sas {Aquila heliaca SAV.) és a kerecsensólyom {Falco cherrug GRAY). AZ első témát feldolgozta (1939), a másodikból kimutatott egy a magyar faunára új alfajt (1931, 1935), de már elterjedésére vonatkozó adatait és a gyűjtött nagymennyiségű táplálkozási anyagot nem jutott ideje feldolgozni. A héjának ugyancsak egy Magyarországra nézve új alfaját {Accipiter gentilis buteoides MENZB.) találja meg a Chernel-gyűjteményben. A nagy békászó sas {Aquila clanga PALLAS) egy érdekes színváltozatára („fulvescens") bukkan Fába Rezső preparatóriumában és azt meg is szerzi a Madártani Intézetnek. A kis héja {Accipiter brevipes SEVERTZOW) két példányát is felfedezi és megszerzi. Előtte csak két példány volt ismeretes. — Nem kis jelentőségű eredménye a pusztai sas {Aquila nipalensis [HODGSON]) első bizonyító példányának megtalálása (1935). Studinka Lászlóval járja a lébényi Hanyságot, hogy a hamvas rétihéja {Circus pygargus [L.]) fészkelő területét vizsgálja. A Studinka által gyűjtött gazdag táplálkozási anyagot is feldolgozza (1935). 282