A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Grynaues Tamás: Engi Tüdő Vince – a legenda és a valóság

A folklorisztikus Tudó' Vince-hagyományban számos, mintegy a „kollektív tudatalattiból" fakadó népmesei anekdotikus elemet is találunk (szülő helyett, leendő elsőszülött gyerek áldozatképpeni felajánlását; tizenkét disznó, melyek közül az egyik a többinél hitványabb, végül mégis ezt adja oda fizetségképpen, három nap, három éjjel, stb.) A Kádár Kata ballada szépségét és mélységét közelíti meg T. I. története a hét rózsát nyitó rózsafáról. Meg kell jegyeznünk, hogy a paraszti adatközlők Engi Tüdő Vince portréja reményvesztettségükből, csüggedésükből, kétkedéséből táplálkozva a nemo est propheta in patria sua elvnek megfelelően a másik irányban is eltúlzott, illetőleg torzított: többen mondták, hogy ,,az arra való népek olyan embörnek ismerték, mint a másik, nem jártak úgy oda, mint a messzi valók. Tudja, hogy van ez, olyan sok vót arra a környékbe a'zírígye"... (Vö. 159. 1.: „itt a környékbeli idős asszonyok mind idejártak a Vince bácsihon"). Ilyen lehetett az a szociokulturális környezet, amelyben élt, amelyik hordozta, s amelyikből elénk magasodott. De milyen gazdagnak, milyen sokszínűnek kellett lenni Tüdő Vince személyiségének és annak a mikroszociális miliőnek, amit a maga képére, maga körül teremtett, amely ezeket a várakozásokat, igényeket ki tudta elégíteni? A mondottak után nem lesz meglepő, ha ebben a folklorisztikus személyiség-ideálban (látszólag) ellentétes vonásokat találhatunk. Gyógyító morálját alázatos szerénysége határozta meg: „mindig mondta, hogy nem ő, hanem Isten, és a hit gyógyít". Teljesen benneélvén. a félelmekkel, aggodalommal, önvádlásokkal teli betegeket és hozzátartozókat sajátos pogány-keresztény fölfogásuknak, világképüknek melyben a napfölkeltének-naplementének, a mágikus számoknak, kedd és péntek tiszteletének, újhold számontartásának, imádkozásnak, böjtnek, önsanyargatásnak egyaránt megvolt a jelentősége : megfelelő kathartikus élményben, javulásban tudta részesíteni. A primitív-, antik és középkori még el-nem-különült szenthely-gyógyhelyekhez hasonlóan a domaszéki tanyán is pszichosomatikus gyógyítás, logopédia folyt. Gyönge, beteges testét erős, szuggesztív lélek (gyógyításai; 5 600 fős tömegek!) ellensúlyozta; gyógyító hatalmába vetett hitéhez becsületes őszinteség (sikertelenség bevallása) társult, misztikum iránti fogékonyságához realitásérzék (kereskedő!); a maga ellen fordított aggresszió: üldöztetések tűrése, vezeklés, önkínzás mellett megtaláljuk a kifelé irányulót is: táltostárs megcsúfolása, ördögűzés. Kicsit dagályos, barokkos stílusa mellett ott látjuk illetékessége határait, korlátait elismerő szerénységét is : híveit vasárnap templomba, fogadalom föloldozására a püspökhöz küldte. Alakját szemlélve a péteri keresztény embereszmény (II. Péter 1:3—11) vagy a pszichológia nyelvén szólva a kiegyensúlyozott, harmonikus, gazdag személyiség jutnak eszünkbe. Méltán mondta Szabó Istvánné Dobó Erzsébet: „olyan embör nem kerül mostan..." Munkám végéhez érve, hálás köszönetet mondok t. Varga Ferenc plébános úrnak (Domaszék): önzetlen, lelkes és sokféle segítsége nélkül ez a tanulmány nem születhetett volna meg. Köszönet illeti dr. Bálint Sándor ny. egyetemi tanár urat, dr. Péter László tud. kutató urat és Szilárdfy Zoltán kedves barátomat is tanácsaiért, bírálataikért, és kiegészítéseikért. Az ő segítségük és adatközlőim megértő jóindulata hozták létre e munkát, melynek én csak íródeákja voltam. Szeged, Bojárhalom—Domaszék—Budapest—Baja—Pomáz 1954—1972. 180