A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Grynaues Tamás: Engi Tüdő Vince – a legenda és a valóság

— ha boltját nem a mai közegészségügyi előírások mérlegén mérjük meg is találjuk híjjával, akkor lehetetlen észre nem vennünk, hogy Engi Tüdő Vince adott lehetőségei és képességei határán belül reális és jogos lelki-testi igényt igyekezett kielégíteni. S bár fáj, és tiszteletlenségnek érezzük, de vitába kell szállnunk a korabeli világi és egyházi személyiségekkel éppúgy, mint a szegedi értelmiség javával: Cserzyvel, Tömörkénnyel, Mórával, mert nem ismerték föl ezt az igényt és Engi Tüdő Vince igazi szerepét.

22 Nem dicsérjük kritikátlanul a régi szép időket, nem állítjuk, hogy századfordulói szemmel nézve is - a Tüdő-tanyai „kórház" minden igényt és minden szempontot kielégített. De akkor, amikor korszerűtlen és nem gazdaságos kiskórházainkat meg akarják szüntetni és ,,a hatékony és racionális gyógyítás érdekében tervszerűen felépített s különböző funkciókra berendezett kórházrendszert teremteni" (46) szándékoznak, nem hallgathatjuk el azt az aggodalmunkat, hogy a hygiènes szempontok mellett a mentalhygiénések. a lehetőség szerint maximális komfortra törekvés mellett betegeink lelki komfortérzésére törekvés, a somatikus gyógyítás célkitűzései mellett a psychosomatikus szempontok háttérbe szorulva mellőztetnek. Pedig modern példákra is hivatkozhatunk, tragikomikus, de mindkettő a „legsötétebb Afrikából" való. A Lambaréne-i leprakórházat Albert Schweitzer tudatosan, a fentebb említett szempontok miatt mutatis mutandis — néger falu mintájára építette föl. Nigériai falukat pedig Adeoye Lambo tervei szerint elmebetegekkel telepítettek be. Mindkét intézmény kiállotta az idő próbáját... Tüdő Vince még ,,hótta után" sem nyughatott. 1942-ben a Délmagyarországban (23) az eddigieknél is ízléstelenebb és gorombább támadást intézett ,,Régi Krónikás" álnév alatt Szigethy Vilmos Tüdő Vince ellen. „Megkótyagosodott fejű" ,,régi tanyai népbolondítónak" „vajákos naplopónak", a „virrasztók meg a koppányok" rokonának, „vén bűnös"-nek, „szerencsétlen hosszú, vékony figurának" nevezi, akinek ..dagadozik a szűgye" (sic!), akinek „büdös a munka, kellemetes a tunyaság", aki „gyakran és sokat forgatja a szeme golyóját" (ez meg valószínűleg az időközben Szűcs Sándor közölte Csuba Ferenc-mondákból került át). Nem derült ki, hogy a Régi Krónikás helyszíni, saját tapasztalatából írta-e, amit megírt (bárgyú tévedései ez ellen szólnak). Óhatatlanul fölvetődik bennünk a kérdés; kinek volt szüksége még ekkor is a gyalázkodásra, önmaga igazolására és miért? Nagyon nehéz mindezt elfogult rosszindulat föltételezése nélkül értelmezni. Az utolsó támadás 1944-ben érte. A Délmagyarország ápr. 2-i számában „Régi riporter" „Új részletek Engi Tüdő Vincéről" címmel cikket közöl (24). Csak arról felejtkezett el az igazság és jog bajnoka, hogy ezek az új részletek 27 évvel azelőtt alig néhány mondatnyi eltéréssel már megjelentek a Szegedi Naplóban (17) — akkor még név nélkül. A „Régi riporter": Sz. Szigethy Vilmos. Közben már kezdenek kialakulni a másik, az igazi Tüdő Vince-arckép vonásai: Orosz István önéletleírásának bevezetőjében Bálint Sándor méltatja elsőként Engi Tüdő Vince egyéniségének pozitív vonásait, munkásságának jelentőségét és értékét az adott időszakban és kultúrában (21/19). 22 Fölületes, hibákkal teli, elvtelen és lekezelő írásokkal — mint pl. Kiss József cikke A Hét c. szemléjében (14) —• nem vitázunk. 176