A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Grynaues Tamás: Engi Tüdő Vince – a legenda és a valóság

(Megemlítem, hogy ezt az Engi Tüdő Vincénél tanult imádságot — tudomása szerint — D. V. honosította meg Tápén, ahol a Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2.) napján kezdődő kilenced keddi és pénteki napján — mindig 12 és 1 óra között — a betegekért ajánlják föl). A betegeknek ,,ki vót szabva, mikó mit imádkozzanak. Szigorúan meghagyta: bűtölni köll — vagy: önni lőhet, inni nem. Péntökön mög kinyérön és vízön. így löhetött mögnyerni a gyógyulást: nem adták azt olyan könnyen senkinek se. Ott olyan bűtölésök vótak, hogy az kilenc napig, napfőgyüveteltől naplemönt utánig egy szöm vizet nem vót szabad inni a népeknek. A betegöknek se, mög azoknak se, akikre a kilencedöt tartották."

12 „Kilenc újhold-szombaton jelenjön mög, kerülje mög a körösztöt — ilyen penetenciákat adott föl." A megboldogult özvegy és árva Tanács Imréné Ballá Éva nénitől hallottuk: „Onnan kezdem, hogy amikor egybekeltem az én kedves párommal, nehéz életünk vót. Nagy vót a szögénység, de még nagyobb a szöröncsétlenség. Megtalált a' minket jószágba, termésbe, családba. Évre rá, hogy egybekeltünk, mögszületött az első magzatom. Olyan vót, mint egy kisangyal, de csak egy holdujulást élt. Tüdőgyulladást kapott, magam vittem be a hátamon Dorozsmára, az orvoshoz. Jó embör vót, ippen ebédölt, mégis beeresztött. Mögnézte a kicsikémet és azt mondta: — „Vigye haza, jóasszony, ha siet még hazaér vele." Siettem is én, ahogy erőmtől tellött. Már följött a hold, amikor a járóhoz értem. S mögmutattam mégegyször az én pislákoló kis csillagomat a fényös kisholdnak.

13 Beérve a házba, letöttem az ágyra : már alig vót élet benne. Egyször mégis kinyitotta a szömét és azt mondta — mások is hallották: — „Anyám." Aztán nem szólt többet, de nem is lélegzőit. Etemettük és meggyászoltuk, ahogyan illött. Az etetés morzsáit elvittem a Tiszába, aztán sokat sírtam. Álmomban egyször mögjelönt és megin mögszólított : „Anyám!" Aztán azt mondta: — „Ne sirass, mert csurom víz vagyok" és valóságban olyan csurom víz vót, mint amikor a tüdőgyulladásban feküdt. Fölébredtem és azután csak száraz szömökkel gondoltam rá. Még tartott a gyász, amikor mögszületött a másik kis gyerököm. Ezzel is mögpróbált az Isten, mert emmeg élhetetlen vót. Nem övött sömmit, de annál többet rítt. Úgy lőhet — gondoltam — más terhet hordoztam, fél szívvel szerettem, ezért van ez így. Orvoshoz vittem, mögnyugtatott. Különféle anyai mestörködésökkel próbáltam az evésre szoktatni: mézes szilvával is, mög rozmaringteát is főztem neki. Sömmi se használt. Főkerestem vele jóapámat, aki imádságos embör vót és mögkértem, hogy imádkozzon érte. Mögígérte. Aznap ott is háltam. Jóapám a pitvarban hált, a subájában. Hajnalok hajnalán főkőtött bennünköt és azt mondta: — „Sehova lányom, mögyünk a Tüdő Vincéhön." Befogott és mire mögvirradt, ott álltunk a tanyánál. Vince bácsi a kisgyerököm sírására került elő. Illendően köszöntöttük, de nem fogadta. Egyenesen a kocsihoz gyütt, kitakarta a kendőbül az arcát, és mögkérdözte: „Miért rí?" „— Éhös — feleltem — és nem öszik." Nézte a gyermek arcát és rámnézött, azt mondta: „rosszul hordtad, rosszul szülted. Újra mög kő szülnöd". Majd mögzavarodtam, mikor möghallottam. Uramisten, Szentségös szép Szűz Máriám, hallott még valaki olyat, embört mégegyször mögszülni? Jóapámat kérdözte: „Van-e otthon nektök olyan meggyfátok, amelyik még nem termött, de még nem is virág12 Érdekes összefüggésre világítanak rá a tápai D. V. újhód szombatjáról mondott szavai: „régebben voltak ám olyanok, akik azon a napon nem öttek sömmit se, tartották a bűtöt. Saját maga az ilyen betegök vagy szüleik tartották azokat a napokat, bűtöltek, imádkoztak a betegé újhód szombatján". 13 A megrontott beteget a „búbájos asszon" háromszor fölajánlja az újholdnak. (Első negyedkor a ház háta mögött ráimádkozás kíséretében). Szeged-Alstóanya. Ethn. 38, 1927. 54. и* 163