A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Grynaues Tamás: Engi Tüdő Vince – a legenda és a valóság

2. kép. Az egykori Tüdő-tanya oromdísze. A szájhagyomány

4 családi körülményeiről akként vélekedik, hogy felesége „elhagyta a halottnézetésért, bűvölésért"; mások szerint a sok odajáró ember közül valaki elszerette tőle, s attól kezdve terjesztette róla az asszony a Mária-látomásokkal kapcsolatos rágalmakat. Aziitán „vitt oda asszonyt — Ördögné Tari Rózát — de nem úgy élt vele, mint férj és feleség, csak hogy lögyön a betegök mellett valaki, meg a gyerökökkel. Ez két-három év múlva möghalt. Akkor Tápéról vitt egy aszszonyt — Kása Rozit — (az adatközlő B. E. anyját) az se bírta sokáig : 10—14 betegöt ötetni, azok alól mosni — a Vince mög szögény, vezekölt állandóan — kibetegödött az is, oszt otthagyta" (35/763). Egy hozzájáró házaspár sok gyermekéből „egyet ide ajándékozott az édesanyja", Tüdő Vince örökbefogadta Radvánszki Jánost, s ő látta el a ház és a kápolna körüli teendőket. Vagyona egy részét ráhagyta, a tanyát pedig halála után gyermekeitől feleségének sógora, Kiri György vette meg 74 millióért. Fia, Kiri Gyura lakik most is a Domaszék 522. számú tanyaépületben. Engi Tüdő Vincének „vót négy lánc földje: 4800szögöl. Földműves vót." Ennek zöme azonban szőlő és gyümölcsös volt. „A szőlőt nem kellett permetezni abba az időbe'. A kövidinka fő vót erögetve a fákra, oszt vót olyan tőke, hogy 7—8 kilót is termött." A többi meg „gyöp vót. Vót neki egy tehene, egynehány birkája, azt legeltette. így töngődtek." B. E. szerint időről-időre napszámosokat is fogadtak, később pedig Radvánszki János látta el a munkát. Tüdő Vince méhészkedett is, magafonta gyapjúból „mamuszokat horgolt", meg kertjében termett szemekből rózsafüzéreket csinált: „ügyes keze vót". Nem is szerette, ha földművesnek nevezték: „istenfélő embör vagyok — mondta — csak annyit dogozók, amönnyi a mögélheté4 és az egyik, Tüdő Vincével foglalkozó újságcikk (9) is. A többnyire nem személyes megfigyelésen vagy tapasztalaton alapuló újságcikkek írói is jócskán támaszkodtak a szájhagyományra (1). 158