A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)

Szigeti György: Az apátfalvi nép táplálkozása. II.

OLAJFOGYASZTÁS Olajos böjti ételekről, amelyek jelentősége az apátfalviak táplálkozásában egészen a második világháborúig számottevő volt, jelen dolgozatomban az egyes ételnemekkel kapcsolatban és A táplálkozás rendje c. fejezetben már több helyen esett szó. Böjti időszakban és napokon sütéshez és főzéshez zsír helyett csak olajat vagy vajat, használtak. A faluban három olajsutú is volt magánkezelésben egészen 1945-ig és még a környékről is (Csanádpalotáról, Magyarcsanádról, Makóról, az 1920-as évek előtt még Őscsanádról is) Pátfalvára jártak olajat üttetni. Sajnos, a háború folyamán elbontott, illetve a háború után eladott olajsutúkból nem sok tárgyi emlék maradt meg. A későbbiek folyamán pedig egyet sem restauráltak, mivel a finomított gyári olajjal úgy sem tudtak volna versenyezni. Adventi időszakban, december elejétől karácsonyig üttették az olajat, nagybűtbe (farsang végétől húsvétig) pedig a sutú éjjel-nappal ment. Hely hiányában a sutú részeiről és működéséről nincs lehetőség írni, de annyit fontos megemlíteni, hogy működtetéséhez bekötött szemű lovakat fogtak a keringélőbe, az olajos magot darálás után a bikában (vékonyabb falú fémhenger, amit tűz fölött forgattak) megpirították, azután pedig kisutúták. Olajat főként repce- és tökmagbői, ritkábban tányérica (napraforgó) magból üttettek, de az utóbbit étkezésre nem igen kedvelték. Legjobb volt a tökmag olaja. Ha repcemagból készült az olaj, akkor 50—60 kg-nyi repcéből 12—15 liter olaj lett. Az olajpogácsa, amiből az olajat kisutulták, kiváló abraktakarmány volt. A pogácsa a sutulás fejében a sutú gazdájáé lett. Az olajpogácsát mázsára mérték és az ára azonos volt mindékor a kukoricáéval. Ritkán dióból és mákból is üttettek olajat, mert akinek sok diója vagy mákja volt, arra is jutott belőle. Az iskolás gyerekek ilyenkor besettenkedtek (bemerészkedtek) a sutúba és kértek a dió- vagy mákpogácsából. Sokszor meg is tréfálták őket az ott időző férfiak. Olajos kezüket végighúzták a kormos bika felületén, azután a gyerekek képét megsimogatták a tenyerükkel. Mivel 3—4 óránál tovább nem kellett egy-egy embernek az olajütésre várakoznia, enni nem igen hoztak magukkal. Ha ettek is, legfeljebb kenyeret pirítottak a bikánál a tűzön és azt olajjal meglocsolták, majd megsózva megették. Volt aki belemártotta pirított kenyerét az olajba. Azt mondják, olyan finom volt, mint a valóságos bundáskenyér. Az olaj a présből egy fejőbe folyt, később csordogált. Mikor teljesen ki volt préselve, már nem is csöpögött. Régebben olyan csëcsës korsóba öntötték az olajat, amilyenben a vizet is hordták. Hátránya volt, hogy a kifolyó nyílásán csak kicsi lukak vótak és ezért nem lehetett rendesen kimosni. Az olaj tárolására sokkal jobb volt a nyitott szájú korsó. A harmincas évek felé bádogkantában tartották az olajat. Napjainkban már csak finomított, gyárilag készített olajat fogyasztanak. Sokan orvosi rendeletre, egészségügyi meggondolásból, mivel nem terheli úgy a szervezetet mint a disznózsír. FŐTT És SÜLT TÉSZTÁK Annak ellenére, hogy Apátfalván a húsételt mindig előnyben részesítették a tésztákkal szemben, a heti étrendben emberemlékezet óta a hétfő, szerda és péntek tésztás napként szerepeltek. Hétfőn és szerdán még változhatott az étrend, de a péntek mindig tésztás volt. 134