A Móra Ferenc Múzum Évkönyve, 1972/73-1. (Szeged, 1974)
Bálint Sándor: A disznótartás és disznótor szegedi hagyományai
városon kocsikenőccsel, petróleummal dörzsölik be. Ennek eredetileg nyilván mágikus háttere is volt. Régi gazdasszonyok az ólat is hasonló módon próbálják védelmezni a rontástól, és előkészíteni az új jószág számára. így a tápaiak a húsvétkor megszentelt sonka csontját szokták az ólra kötni, karácsonyfa gallyát, virágvasárnapi barkát, úrnapi ágat, boldogasszonyi füvet tűzni az ólra, vízkeresztkor pedig szentelt vízzel fölhinteni. A kiszombori asszony még századunk elején is az alsóvárosi havibúcsúról hazaérkezve, legelőször a disznóólba ment, hogy az út porát itt rázza le magáról. Az ólajtón, küszöbön sokszor látható hétlyukú patkó. A kényeskedő, cifrálkodó szegényt ezzel a szólással szokták megítélni :feszelög, otthon mög ólajtóval takaródzik. Féltik, illetőleg féltették a fiatal malacokat a szemveréstől is. Idegent nem szívesen engednek az ólhoz. A rokon úgyis tudja az illendőséget : az ólkerítésen át háromszor megköpködi őket és ezt mondja: jaj de csúnyák vagytok, hogy esetleges dicsérete, szemverése ne ártson a megtekintett jószágnak. A szemverést nemsokára gunnyasztás, étvágytalanság árulja el. A tanyaiak, tápaiak, jázovaiak ilyenkor a gyanús látogatót megkérik, hogy vizeljen egy edénybe, majd a belemártott rossz söprűvel — az ólnak háttal állva — hintse meg a disznókat. Ezt a műveletet olykor maga a gazdasszony is elvégzi, ha úgy találja, hogy hízói szépen fejlődnek. Szemverés ellen a mindig asszonya után ólálkodó, szabadonjáró konyhás malac nyakára piros pántlikát is szoktak kötni. 17 Föltételezés szerint így a szalagon akad meg a rontó pillantás. Az evangéliumból (Máté 8, 30) ismeretes, hogy Krisztus egy alkalommal a gonoszlelkeket disznócsürhébe parancsolta. Nyilván ez a jelenet ihlette azt a szőregi hagyományt, amelyről Kálmány Lajos ad hírt 18 , és amelyre a tápaiak napjainkban így emlékeznek: az anya 9 kóróra fehér rongyból 9 bubát készített, majd szenteltvízbe mártotta és megforgatta a zsébrésös, zsébrész, alsóvárosiak ajkán túrús, gombás, azaz felpattogzott szájú, nyelvű gyerek szájában, utána a csürhe elé vetette, hogy az bekapja, elvigye a gyerekről a bajt. A táragy, táragybetegség (haemoglobinaemia) idején kéznél levő háziszer a táragyfű, táragygyökér (helleborus), amelyet leginkább dorozsmaiak árulnak a piacon. A betegség jellegzetes tünete, hogy a disznó szeme erősen csípádzik. A füvet a fülébe húzzák. Később a varr magától leesik, és lyuk marad a helyén : a disznó csakugyan meggyógyul. Himlő ellen a kistelekiek régebben úgy védekeztek, hogy a malacokat napkölte előtt húgyos seprővel veregették. A körömfájós disznót a tápaiak is húggyal szokták locsolgatni, hogy a baj ettől mintegy megundorodva, ne kínozza tovább a jószágot. Ecetben erjesztett sárgaföldet is dörzsöltek kezükkel a hasa aljára. Hasonló ehhez az a nyilván még disznóvágók köréből származó hiedelem, amelyet Tömörkény örökített meg: „Egy régi mondás — írja 19 azt tartja: sok disznó, sok légy, semmi kolera. Vagyis ahol a disznóhízlalás uralkodik, ott nem uralkodik ragadós betegség, mert ezt a helyet elkerüli." Alighanem úgy vélték, hogy a rettenetes bűzt a személyként elképzelt betegség nem tudja elviselni és odébbáll. Tanyai középgazdáknak a század első évtizedeiben volt több, olykor öt anyadisznajuk is, amelyeket koca, magló, anya, Dugonics András szerint eme 20 , Gyula17 Érdemes megemlítenünk, hogy a szegedi szervezett munkásság nyelvén 1945 előtt a konyhásmalac gúnyosan azt a munkást jelentette, aki a munkaadónak hízelgett és mindenben igyekezett a kedvében járni. 18 Kálmány Lajos : Összeférhetetlen táltosainkról. Ethn. 1917. 266. Vö. ehhez még Térbe Lajos: Egy rontás története. Ethn. 1927. 54. 19 Tömörkény István : A kraszniki csata. Budapest, 1960. 198. 20 Dugonics András: Etelka I, 225. 117
