A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 1. (Szeged, 1971)

Bálint Sándor: A régi szegedi pákászok és madarászok

berek szerte az Alföldön, akik daruvadászatból, tollcsíszárkodásból éltek.

20 A vásárokon mindig akadt egy-két darufogó, másként darulüvő, akiknél tucatszámra volt a szebbnél szebb darutoll és rendesen kitűnő vásárt csináltak vele. A sikeres daruvadászatnak elengedhetetlen föltétele volt, hogy jóval naplemente előtt el kellett rejtőzni, nehogy az őrdaru észrevegye, különben az éber darucsapat nem szállott le megszokott helyére. Még ekkor sem volt azonban bizonyos a vadász szerencséje, mert a legcsekélyebb neszre is azonnal szárnyra kaptak a darvak. Az abszolutizmus idején — amikor tilos volt a fegyverviselés — a darvakat fogóvassal próbálták megkaparintani. Ehhez először is ki kellett kémlelni azt a helyet, ahova reggelenként leszállottak, és előtte az éjszaka sötétségében fölállítani a vasakat. A daruseregnek ugyanis az a különös szokása volt, hogy amelyik árpaföldről este háborítatlanul elszállhatott, reggel biztosan odaszállott vissza. A fogóvasakat a darvászok lerakták, majd az árpavetésen kukoricaszemekből egy-egy lépésre vonalat szórtak. A daru ugyanis éppen akkorát lép, mint az ember. Ha aztán a leszálló darufalkából valamelyik csak egyetlen kukoricaszemre is rátalált, akkor végig halad a soron. Fölszedegette az útjába eső szemeket, végül azonban eljutott a porhanyós földdel betakart fogóvashoz, amelynek pöckére szintén egy szem kukorica volt fölhúzva. Ebbe is belevágott és már fogva is volt. Amikor a vas rácsapódott a csőrére, a zajra a többiek szétrebbentek. Azonnal odasietett a lesbenálló ember, mert a daru sokszor ki tudta magát a fogóból szabadítani : hanyatt vágódott és lábait nekivetette a különben is elég kezdetleges szerszámnak. Ha ideje volt rá a darvász odaérkezéséig, mindig lerúgta. Sokszor még a csőre is beleszakadt a vasba, de megmenekült. Olykor előfordult az is, hogy a daru a vassal szállt föl. Hosszú erőtlen nyakán azonban a nehéz terhet sokáig nem tudta fönntartani, bukfencet vetett, majd kimerülve és halálra rémülve alázuhant. Különös, hogy az elszakított csőrű daruk mind megéltek. Az ilyeneknél a megmaradt csőr végén dió nagyságú bunkó forrott ki. Lakatos kissé terjengős vonásokkal azt is megrajzolja,

21 hogyan vadászott egyéb vízimadarakra a múlt században a Fehértó keleti partjánál települt Székhát parasztsága. Kora tavasszal, Mátyás napja táján mutatkozni kezdtek a vízen a sneffek, vadkacsák, vadlibák. Ilyenkor előkerült a padlásról a csalétekül használt és eltett gólya, ami voltaképen aszalt szélkiáltó volt, de sneffet is „preparáltak" hasonlóképpen. A frissiben lőtt madarakat a kemencében csontkeményre szárították, a hasukba pedig fanyársat szúrtak láb gyanánt. A vadászatra induló férfiak legrosszabb ruhájukba öltöztek, amelyet egyébként éveken át csak ilyenkor vettek föl. Ugyanis a széki sár, a Fehértó lúgos vize kimarta, összelyuggatta a szövetet. Leginkább mezítláb indultak útnak, mert a lábbelit is kimarta volna a széksós lé. A fölszereléshez hozzátartozott a tarisznyaszíjhoz kötött 10—12 gólya, hátul a pöckölök, vagyis kétarasznyi hosszú villás fűzfaágacskák, amelyekre a gólyák kerültek. Vállra vetve vérmocskos, félig szalmával megtömött zsák, továbbá kis kurtanyelű ásó. A furcsa menet a Fehértóhoz érkezve, az ásóval felújította tavalyi lesgödrét: kimerítette belőle a vizet, kihányta a sarat, végül pedig kiszalmázta. 20 Vadászati és madarászati emlékeimből 64, 80. Vö. még Beretzk P., A szegedi Fehértó madárvilága. Aquila 1943. Népszerű: ifj. Tildy Z., Fehértó. Budapest 1955. Emlékezetes a Vadvízország, Homoki Nagy L, filmje. 21 Lakatos K., Fehértói puskások. Adat a régi Szeged ethnographiájához. Szegedi Napló 1911, 91. sz. 126