P. Brestyánszky Ilona: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970. 2. Csongrád megye iparművészeti kincsei. (Szeged, 1972)
képek, szobrok, grafikai ábrázolások, ornamentális mintakönyvek és egykorú írott források tanúsítják. Olaszországban nagyon kedvelt volt. 191 Elterjedtsége és időtartama azonban az egyes országokban különbözött egymástól. Nálunk ez a divat igen sokáig élt, egyrészt a történelmi-társadalmi viszonyok alakulása, másrészt azonban közkedveltsége miatt és a sorscsapások ellenére is szinte páratlan gazdagságban maradtak ránk emlékei nemcsak közgyűjteményeinkben, de a legeldugottabb református egyházakban is. Ezeket a hímzéseket főúri udvarházainkban a nagyasszonyok maguk készítették. Házuk népének asszonytagjaival, néha török hímzőnőkkel, ún. „bujákkal" együtt, mint írott forrásaink megörökítették. E hímzések díszítő elemei a 17. század óta szinte kizárólag virágok. A török és renaissance alapformát erős ornamentális fantáziával és önálló ízléssel alakították. Színezésük arany, ezüst, amelyhez a leggyakrabban egy szín társul, a bíborvörös vagy a zöld. A több színnel vagy több árnyalattal készült hímzések száma nem nagy, de itt sincs több egy vagy két tiszta színnél. Leginkább a csupa arany vagy csupa ezüstszálas hímzés fordul elő igen sok finom lötésváltozattal. Az alap fehér, leginkább az ún. patyolat. A skófium az aranyból vagy ezüstből kalapált fémdrótot jelenti, de használják a megjelölést a fémmel ötvözött fonálra is. A források a varrás, az öltés módjára is kiterjednek, de ma már nem ismerjük a „magyar, olasz, spanyol, lengyel, török és kazul (perzsa) öltések" jelentését. 192 A hímzés a férfi és női ingeket és más alsó ruhákat a lepedők, párnák, abroszok, futók és különféle kendők (zseb- és asztalkendők, tányérfogó, ételfogó, cipótakaró keszkenő) széleit, többször a közepét is díszítette. Olasz források főként fehérneműről, lepedőről és párnáról beszélnek. 193 A mi gyűjteményeink ez utóbbiakból őrzik a legtöbb emléket, de igen sok a kendő, főleg az úrasztalterítő. A testi fehérnemű a leltárok és a képzőművészeti ábrázolások szerint nagy szerepet játszott, de a használatban természetesen ez volt leginkább kitéve a pusztulásnak. Az úrasztali terítők a reformátusok lakta területeken maradtak fenn legnagyobb számban. Díszítésük azonos a világi rendeltetésű terítők díszével, egyházi használatuk sokszor másodlagos, mint pl. agyőri ref. egyház török jegykendőül szolgált úrasztalterítőjéé. 194 67. (T. 251) Kehelytakaró az ún. ,,Mátyás casula" aranyhímzésű kehelytakarója 1751. Szeged, Ferences Kincstár 191 L. a 190. jegyzet. 2 Csermelyt S., Magyar hímzések kiállításának leíró lajstroma. Bp. 1918. 26. 193 Csermelyt S. 27. 194 Csermelyi S. 27. 74